Cikkek
Államkudarcok Afrikában: Szudán
A Brit-Egyiptomi fennhatóság alól 1956-ban függetlenedő Szudán nem volt képes a demokratikus berendezkedés kiépítésre, a kelet-közép-afrikai állam fejlődése igen korán kudarcba fulladt, a politikai(-katonai) berendezkedés pedig olyan mélyre süllyedt, hogy regnáló elnökét a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság bűnösnek találta háborús bűnök, népirtás és emberiség elleni bűntettek vádjában.
1
Az 1956-ban megalakuló kormányzat nem volt képes megteremteni a civil közigazgatást, a közlekedés összeomlott, a közalkalmazottakat pedig képtelenek voltak kifizetni. A feszült belpolitikai helyzetet ráadásul tovább súlyosbította az etnikai ellentét: az országot irányító, többségében északon élő, főként arab muszlimok erőszakos formában adták a déli, fekete-keresztény és törzsi vallású niloták tudtára iszlamizálási törekvéseiket.
Ilyen körülmények közepette robbant ki polgárháború délen, a sorozatossá váló, egyre véresebb összecsapások során közel félmillióan vesztették életüket. A harcokkal, tűzszünetekkel és a segélyszállítmányok elsikkasztásával tarkított időszak végül 2005-ben zárult (reméljük, nem időlegesen), egy nemzetközileg megtámogatott egyezménynek köszönhetően.
Miközben a világ erre a konfliktusra figyelt, újabb katasztrófa tört ki az ország nyugati részében, Darfúrban. A tartománnyal kapcsolatos problémák a nyolcvanas években kezdődtek, amikor az Észak-Szudánban (Száhel-övezet pereme) pusztító szárasság elől menekülők többsége, a túlnépesedés veszélyét fokozva, e területre telepedett át. A tartomány vezetői annak reményében fordultak a kormányzathoz, hogy támogatást kapnak az alapvető élelmiszerellátás és a higiénés szükségletek biztosításához, illetve a rendszeresen fosztogató Dzsandzsavid iszlám milícia tevékenységének megfékezéséhez. Kartúm részéről azonban semmilyen lépés nem történt a válság megoldására, sőt fény derült a milícia fegyverekkel történő támogatására is. A körülmények hatására 2003 februárjában felkelés tört ki Darfúrban. A kormányzat a szárazföldi csapatok mellett a légierőt is bevetette a „lázadók” ellen. Napjainkra a dzsandzsavid kegyetlenkedések következtében a válság már több mint 300000 halottat és legalább kétmillió menekültet számlál (az ENSZ számításai szerint. A szudáni kormányzat ugyanis 9000 (!) halottat és csupán 450000 menekültet ismer el).
A kezdetben súlyos harcok az Afrikai Unió (csekély számú) katonai jelenlétének és az ENSZ missziójának (UNAMID) köszönhetően az utóbbi években lecsillapodtak, a darfúri tartomány lakosainak módszeres elűzése azonban a kisebb intenzitás mellett is tovább folytatódott.
2
Az 1980-as évekre úgy tűnt, teljes csőd felé halad az ország. Az évek óta az országban tevékenykedő nyugati vállalatok nem találtak kitermeléshez megfelelő olajmezőket, sőt, a polgárháború kegyetlenkedései nyomán kénytelenek voltak elhagyni az országot.
Hamarosan azonban hatalmas olaj-lelőhelyekre bukkantak délen, tovább eszkalálva ezzel a polgárháborút és vonzóvá téve az országot a nyugati vállalatok helyére beözönlő harmadik világbeli, főként kínai, indiai és maláj vállalatok számára. A váltás, elsősorban Kína érkezése, a katonai hatalomnak kedvező folyamatokat indított el. Peking ugyanis nem várt el többet a segélyszállítmányokért és – az éppen hatalmon lévő kormányoknak, katonai szervezeteknek, vagy személyeknek juttatott – hitelekért cserébe, mint amire szüksége volt: nem az emberi jogok betartását követelte, hanem kőolajat, földgázt és egyéb nyersanyagokat kért – Kartúm pedig adott. Az üzlet megfelelt a nyugati hatalmak által magára hagyott Szudánnak is. Ázsiai (ENSZ BT-tag) partnerével a háta mögött a szudáni embertelenségek megtorlatlanok maradhattak, a kínai segítséggel beindított olajtermelés pedig az ország húzóágazatává vált.
3
A nyugati vállalatok által hátrahagyott, majd ezt követően felosztott mezőket a lehetőséget felismerő, a körülményekhez gyorsan alkalmazkodó ázsiai vállalatok vásárolták fel, nagyobb konzorciumokat alapítva. Kína élen járt a próbafúrások kiterjesztésében és érdekelt volt az olaj mihamarabbi kitermelésében is. Az 1997-ben beindított olajtermelés a megfelelő infrastruktúra hiányában ugyanakkor még hosszú hónapokig nem jelentett direkt profitot a szudáni kormányzatnak. Az ország olajipara vélhetően 1999. augusztus 30-án született meg, amikor az első olajtanker elhagyta az afrikai partokat, ezzel beindítva egy mindkét fél számára sikeres vállalkozást. Az ázsiai vállalatokat tömörítő Greater Nile Petroleum Opreating Company (GNPOC) 1997-ben jelentette be első, összesen 1540 km hosszú vezeték megépítését, mely évekkel később lehetővé tette a kőolaj-kitermelés volumenének drasztikus fokozását, a napi kitermelés ütemének ugrásszerű felgyorsítását. A beruházásoknak köszönhetően 2007-re Szudán Afrika ötödik legnagyobb kőolajtermelőjévé lépett elő napi 434000 hordós, 2008-ban már napi 523000 hordós teljesítményével. A sikeres üzlet lehetősége újabb és újabb vállalatokat vonz a térségbe, miközben az ázsiai cégek egyre nagyobb területen kezdik meg, illetve folytatják a – korábban félbehagyott – kutatásokat.
4
Az ENSZ évtizedek óta figyelemmel kíséri az afrikai ország helyzetét, saját hadsereg, illetve a szóba jöhető nagyhatalmak támogatásának híján azonban sokáig az 1996-os, köztudottan több ország (legfőképp Kína és Oroszország) által kijátszott fegyverembargó volt a szervezet, rendezés érdekében tett legjelentősebb lépése. Kína a Biztonsági Tanács (BT) állandó tagjaként könnyedén meg tudta akadályozni a komolyabb szankciókat a kartúmi kormány ellen. Végül 2007-ben született döntés egy jelentősebbnek mondható határozat létrehozásáról. A kezdeményezés érdekessége, és természetesen Peking által kiemelt jelentősége, hogy az az ENSZ BT kínai elnöksége alatt született meg. Az így létrehozott Közös Afrikai Unió-ENSZ Darfúri Hadművelet feladata megvédeni az ártatlanokat, mely érdekében katonailag is felléphetnek a fegyveres támadók ellen. A leírtak alapján azonban a kartúmi kormánnyal fennálló konfliktust politikai úton, fegyveres beavatkozás nélkül kell rendezni.
5
A 2005-ben kötött békeszerződésnek megfelelően 2011-ben választásokra kerül sor Szudán déli régiójában. Egy elszakadást deklaráló döntés alapvető változásokat hozhat az országban: az ásványkincsek többsége felett rendelkező, a jövőben megalakuló déli kormányzat ugyanis a megállapodásoknak köszönhetően 50%-ban részesedne az olajbevételekből. Éppen ezért fontos, hogy addigra Kartúm rendezze kapcsolatát a nemzetközi közösséggel, azonnali hatállyal beszüntesse az ártatlan civilek kitelepítésébe és meggyilkolásába torkolló ellenségeskedést. Azonban az olajbevételek kiesése miatt újra veszélyes helyzet alakulhat ki, így – ismerve a szudáni kormányzat problémamegoldó potenciálját és a gyűlölködés mértékét – rendkívül fontos a külföldi – legfőképp katonai – jelenlét. A Nemzetközi Büntetőbíróság 2008-ban bűnösnek találta az ország elnökét, Omar al-Bashirt háborús bűnök, népirtás és emberiség elleni bűntettek vádjában. A szudáni illetékesek elítélték a döntést, de jelzésértékű és az ország ártatlan lakosaira nézve sok jót nem jelentő fejlemény, hogy elítélte a döntést az Afrikai Unió, az Arab Liga, az El-nem-Kötelezetek mozgalma és Oroszország, valamint Kína kormánya is.
A központi közigazgatás és infrastruktúra továbbra sem kiépített, a déli kormányzat is csupán katonai erejének növelésére koncentrál, számos, már régóta napirenden lévő problémát még mindig nem sikerült megoldani. Az egészségügy és oktatás helyzete borzalmas, generációk nőttek fel iskola nélkül, a külföldi segélyszállítmányok csekély százaléka érkezik meg rendeltetési helyére, az országban működő segélyszervezetek munkásait nem hagyják dolgozni, sok esetben őket is támadások érik a kormány részéről. Ezeket a tényeket nehéz lesz elfeledtetni, miközben az olaj továbbra is meghatározó szerepet fog játszani az ország vagy akár országok életében.
megjelent: www.ithink.hu
Ilyen körülmények közepette robbant ki polgárháború délen, a sorozatossá váló, egyre véresebb összecsapások során közel félmillióan vesztették életüket. A harcokkal, tűzszünetekkel és a segélyszállítmányok elsikkasztásával tarkított időszak végül 2005-ben zárult (reméljük, nem időlegesen), egy nemzetközileg megtámogatott egyezménynek köszönhetően.
Miközben a világ erre a konfliktusra figyelt, újabb katasztrófa tört ki az ország nyugati részében, Darfúrban. A tartománnyal kapcsolatos problémák a nyolcvanas években kezdődtek, amikor az Észak-Szudánban (Száhel-övezet pereme) pusztító szárasság elől menekülők többsége, a túlnépesedés veszélyét fokozva, e területre telepedett át. A tartomány vezetői annak reményében fordultak a kormányzathoz, hogy támogatást kapnak az alapvető élelmiszerellátás és a higiénés szükségletek biztosításához, illetve a rendszeresen fosztogató Dzsandzsavid iszlám milícia tevékenységének megfékezéséhez. Kartúm részéről azonban semmilyen lépés nem történt a válság megoldására, sőt fény derült a milícia fegyverekkel történő támogatására is. A körülmények hatására 2003 februárjában felkelés tört ki Darfúrban. A kormányzat a szárazföldi csapatok mellett a légierőt is bevetette a „lázadók” ellen. Napjainkra a dzsandzsavid kegyetlenkedések következtében a válság már több mint 300000 halottat és legalább kétmillió menekültet számlál (az ENSZ számításai szerint. A szudáni kormányzat ugyanis 9000 (!) halottat és csupán 450000 menekültet ismer el).
A kezdetben súlyos harcok az Afrikai Unió (csekély számú) katonai jelenlétének és az ENSZ missziójának (UNAMID) köszönhetően az utóbbi években lecsillapodtak, a darfúri tartomány lakosainak módszeres elűzése azonban a kisebb intenzitás mellett is tovább folytatódott.
2
Az 1980-as évekre úgy tűnt, teljes csőd felé halad az ország. Az évek óta az országban tevékenykedő nyugati vállalatok nem találtak kitermeléshez megfelelő olajmezőket, sőt, a polgárháború kegyetlenkedései nyomán kénytelenek voltak elhagyni az országot.
Hamarosan azonban hatalmas olaj-lelőhelyekre bukkantak délen, tovább eszkalálva ezzel a polgárháborút és vonzóvá téve az országot a nyugati vállalatok helyére beözönlő harmadik világbeli, főként kínai, indiai és maláj vállalatok számára. A váltás, elsősorban Kína érkezése, a katonai hatalomnak kedvező folyamatokat indított el. Peking ugyanis nem várt el többet a segélyszállítmányokért és – az éppen hatalmon lévő kormányoknak, katonai szervezeteknek, vagy személyeknek juttatott – hitelekért cserébe, mint amire szüksége volt: nem az emberi jogok betartását követelte, hanem kőolajat, földgázt és egyéb nyersanyagokat kért – Kartúm pedig adott. Az üzlet megfelelt a nyugati hatalmak által magára hagyott Szudánnak is. Ázsiai (ENSZ BT-tag) partnerével a háta mögött a szudáni embertelenségek megtorlatlanok maradhattak, a kínai segítséggel beindított olajtermelés pedig az ország húzóágazatává vált.
3
A nyugati vállalatok által hátrahagyott, majd ezt követően felosztott mezőket a lehetőséget felismerő, a körülményekhez gyorsan alkalmazkodó ázsiai vállalatok vásárolták fel, nagyobb konzorciumokat alapítva. Kína élen járt a próbafúrások kiterjesztésében és érdekelt volt az olaj mihamarabbi kitermelésében is. Az 1997-ben beindított olajtermelés a megfelelő infrastruktúra hiányában ugyanakkor még hosszú hónapokig nem jelentett direkt profitot a szudáni kormányzatnak. Az ország olajipara vélhetően 1999. augusztus 30-án született meg, amikor az első olajtanker elhagyta az afrikai partokat, ezzel beindítva egy mindkét fél számára sikeres vállalkozást. Az ázsiai vállalatokat tömörítő Greater Nile Petroleum Opreating Company (GNPOC) 1997-ben jelentette be első, összesen 1540 km hosszú vezeték megépítését, mely évekkel később lehetővé tette a kőolaj-kitermelés volumenének drasztikus fokozását, a napi kitermelés ütemének ugrásszerű felgyorsítását. A beruházásoknak köszönhetően 2007-re Szudán Afrika ötödik legnagyobb kőolajtermelőjévé lépett elő napi 434000 hordós, 2008-ban már napi 523000 hordós teljesítményével. A sikeres üzlet lehetősége újabb és újabb vállalatokat vonz a térségbe, miközben az ázsiai cégek egyre nagyobb területen kezdik meg, illetve folytatják a – korábban félbehagyott – kutatásokat.
4
Az ENSZ évtizedek óta figyelemmel kíséri az afrikai ország helyzetét, saját hadsereg, illetve a szóba jöhető nagyhatalmak támogatásának híján azonban sokáig az 1996-os, köztudottan több ország (legfőképp Kína és Oroszország) által kijátszott fegyverembargó volt a szervezet, rendezés érdekében tett legjelentősebb lépése. Kína a Biztonsági Tanács (BT) állandó tagjaként könnyedén meg tudta akadályozni a komolyabb szankciókat a kartúmi kormány ellen. Végül 2007-ben született döntés egy jelentősebbnek mondható határozat létrehozásáról. A kezdeményezés érdekessége, és természetesen Peking által kiemelt jelentősége, hogy az az ENSZ BT kínai elnöksége alatt született meg. Az így létrehozott Közös Afrikai Unió-ENSZ Darfúri Hadművelet feladata megvédeni az ártatlanokat, mely érdekében katonailag is felléphetnek a fegyveres támadók ellen. A leírtak alapján azonban a kartúmi kormánnyal fennálló konfliktust politikai úton, fegyveres beavatkozás nélkül kell rendezni.
5
A 2005-ben kötött békeszerződésnek megfelelően 2011-ben választásokra kerül sor Szudán déli régiójában. Egy elszakadást deklaráló döntés alapvető változásokat hozhat az országban: az ásványkincsek többsége felett rendelkező, a jövőben megalakuló déli kormányzat ugyanis a megállapodásoknak köszönhetően 50%-ban részesedne az olajbevételekből. Éppen ezért fontos, hogy addigra Kartúm rendezze kapcsolatát a nemzetközi közösséggel, azonnali hatállyal beszüntesse az ártatlan civilek kitelepítésébe és meggyilkolásába torkolló ellenségeskedést. Azonban az olajbevételek kiesése miatt újra veszélyes helyzet alakulhat ki, így – ismerve a szudáni kormányzat problémamegoldó potenciálját és a gyűlölködés mértékét – rendkívül fontos a külföldi – legfőképp katonai – jelenlét. A Nemzetközi Büntetőbíróság 2008-ban bűnösnek találta az ország elnökét, Omar al-Bashirt háborús bűnök, népirtás és emberiség elleni bűntettek vádjában. A szudáni illetékesek elítélték a döntést, de jelzésértékű és az ország ártatlan lakosaira nézve sok jót nem jelentő fejlemény, hogy elítélte a döntést az Afrikai Unió, az Arab Liga, az El-nem-Kötelezetek mozgalma és Oroszország, valamint Kína kormánya is.
A központi közigazgatás és infrastruktúra továbbra sem kiépített, a déli kormányzat is csupán katonai erejének növelésére koncentrál, számos, már régóta napirenden lévő problémát még mindig nem sikerült megoldani. Az egészségügy és oktatás helyzete borzalmas, generációk nőttek fel iskola nélkül, a külföldi segélyszállítmányok csekély százaléka érkezik meg rendeltetési helyére, az országban működő segélyszervezetek munkásait nem hagyják dolgozni, sok esetben őket is támadások érik a kormány részéről. Ezeket a tényeket nehéz lesz elfeledtetni, miközben az olaj továbbra is meghatározó szerepet fog játszani az ország vagy akár országok életében.
megjelent: www.ithink.hu
