Cikkek
Kongói Demokratikus Köztársaság - Háborúk árnyékában
Afrika harmadik legnagyobb országának történelmét végigkísérték a hatalmas emberáldozatok és háborúk! A lakosok hol egy európai uralkodó kegyetlenkedéseinek, hol véreskezű diktátoroknak voltak kitéve...
Gyarmati uralom
A térséget gyarmatosító európai államok gazdasági vonatkozásban kizsákmányolták az akkoriban egyszerűen Kongónak nevezett térséget, mind a nyersanyag, mind az emberi erőforrás tekintetében. Otto von Bismarck német kancellár kezdeményezésére 1884. november 15-én nyílt meg az „afrikai ügyeket” tárgyaló berlini konferencia, melynek záró határozatával (1885. február 26-án írták alá) lényegében az európai nagyhatalmak felosztották maguk között egész Afrikát. A „kakukktojás” Kongó volt. Míg a Berlinben vonalzóval meghúzott - nyelvi, kulturális és etnikai szempontokat figyelmen kívül hagyó - határokkal létrejött gyarmatok többsége az európai nagy, - és középhatalmak birtokába került, Kongó, a kontinens harmadik legnagyobb, de természeti kincsekben talán leggazdagabb országa egyetlen ember, II. Lipót belga király személyes domíniuma lett, 1885-től II. Lipót „Kongói Szabadállama” néven. Milliók rabszolgamunkájával számtalan gumiültetvényt létesítettek, elnyomás alatt tartották a közösségek, törzsek lakóit, a férfiakat munkára kötelezték, a nőket és gyerekeket több esetben megkínozták, túszként használták. A népirtást a király 15 évig büntetlenül és a külvilág tudomása nélkül végezhette. Egyes adatok szerint összesen 15 millió, azaz évente 1 millió halálos áldozatot követelt tevékenykedése.
A századfordulón nyilvánosságra került rémtettekkel évekig foglalkozott a sajtó, több híres író is „megszólalt” a témával, a világ közvéleménye egy emberként ítélte el az eseményeket. 1908-ban, nemzetközi nyomásra Belgium átvette a királytól a terület feletti ellenőrzést és Belga-Kongó néven gyarmataként kezelte tovább. Az 1960-ig tartó időszakban az európai ország több reformot is végrehajtott, infrastrukturális fejlesztéseket indított el, bantu nyelv-oktatást vezetett be az iskolákban, orvosokat küldött a fertőzések megállítására és megkezdte az ásványkincsek kiaknázását. A politikai életben való részvételt viszont még mindig nem biztosították a helyiek számára, minden döntést Brüsszelben hoztak meg olyan politikusok és gyarmati vezetők véleménye alapján, akik megválasztásához a kongóiaknak nem volt köze. A függetlenséget 1960. június 30-án hirdették ki, az ország nevét Kongó-Léopoldville-re változtatták. A kongóiak optimistán tekintettek a jövőre, de gyorsan csalódniuk kellett.
Kongói krízis
Az első parlamenti választásokat 1960-ban tartották, amit a Kongói Nemzeti Mozgalom (MNC) jelöltje, Patrice Lumumba nyert, az ő vezetésével alakult meg a kormány. Csak két párt tudott egynél több tartományban jelöltet állítani, a többi tömörülés erre csak egy-egy területen volt erre képes. Lumamba egy rivális kis párt emberét, Joseph Kasa-Vubu-t jelölte elnöknek.
Nem sokkal később két tartomány (Katanga és a Dél-Kasai) szembeszállt a központi kormányzattal és deklarálták autonómiájukat. Függetlenedési törekvésük pánikot okozott a központi államigazgatásnál, Lumumba leváltotta Kasa-Vubut, az események felgyorsultak. Kasa-Vubu nem fogadta el a mellőzést és megpróbálta eltávolíttatni Lumumba-t. Az újjászervezett hadsereg vezetője, Joseph Mobutu társaival katonai puccsot hajtott végre, Lumumbát háziőrizetbe vette, felfüggesztette a parlament működését és az alkotmányt, Kasa-Vubu-t azonban engedmények fejében meghagyta elnöki posztján. Lumumba korábbi helyettese közben létrehozott egy rivális kormányt Stanleyville központtal az ország keleti felén. Az országban ekkor négy különböző rezsim volt hatalmon:
forrás: http://en.wikipedia.org/wiki/Congo_Crisis
Zaire
Jelenkori konfliktusok, az első és a második kongói háború
- sárga: A nemzeti kormány, Léopoldville központtal
- piros: Rivális nemzeti kormány, Stanleyville központtal
- zöld: Katanga (független)
- kék: Dél-Kasai Bányaállam (Autonóm)
Mobutu hatalmára Lumumba még őrizetben is veszélyes volt, ezért 1961-ben Katangába küldte, ahol megkínozták, majd kivégezték.
Az emberáldozatok láttán a következő hónapokban az ENSZ is beavatkozott, igaz, kevés sikerrel. A kéksisakosok sorra indították hatástalan, az ország stabilitását célzó katonai akcióikat az országban. A tartományok és országrészek vezetői aztán kerekasztal-tárgyalások során döntöttek az egységes ország létrehozásáról. 1961. augusztus 2-án Cyrille Adoula-t választotta meg a parlament miniszterelnöknek. Az önálló tartományok azonban nem kívántak betagozódni a központi igazgatás alá é folytatták a harcokat. A kongói hadsereg több hónapon át tartó küzdelem árán visszacsatolta Dél-Kasai-t és Katangát, majd 1962 nyarán a keleti, sokak által legitimnek elfogadott kormány vezetőjét is elfogta.
A kormányzat ennek ellenére sem tudta megszilárdítani hatalmát, a keleti tartományokban egy lázadó csoport kezdett gerillaharcot és csak egy éven át tartó akcióval sikerült felszabadítani az országrészt. A kongói krízisként emlegetett időszakot Mobutu hatalomátvétele zárta le: 1965 végén elragadta Kasa-Vubutól az elnöki széket.
Zaire
Mobutu ugyan egypártrendszert hozott létre, de az előző évekhez képest békés volt az ország, csupán keleten tört ki több lázadás az évek folyamán. 1971-ben nevezte át az országot Zairé-re, a folyók és városok nevei sem maradtak a régiek. 1997-ig tartó hatalma során a megfigyelők szerint többször megsértette az emberi jogokat, de 1990-ben, a hidegháború végével új alkotmányt vezetett be és fel akarta készíteni az országot a demokráciára. Ezek azonban csak látszatintézkedések voltak, továbbra is egyedül tartotta kézben Zairét.
Jelenkori konfliktusok, az első és a második kongói háború
1994 óta súlyos etnikai összecsapások és polgárháború sújtják az országot. A ruandai népirtás elöl menekülők feszültséget okoztak a társadalmon belül. 1997-ben Kabila elűzte Mobutu-t, a két évig tartó, véres harcokkal tarkított első kongói háború végén. De az ő személye sem volt garancia a békére, korábbi támogatói szembefordultak vele és háborút kezdtek ellene. 1998-ban kitört a második kongói háború. Kabila rezsimjét több afrikai ország kormánya is támogatta, Afrika legvéresebb modernkori háborúja volt, ezért is nevezték Afrika Nagy Háborújának. Az összecsapásokat egy 1999-es tűzszünet kis időre felfüggesztette, de aztán a harcok kiújultak. 2001-ben meggyilkolták Kabila-t, helyére fia, Joseph Kabila került.
2003-ban lett vége a háborúnak egy átmeneti kormány megalakulásával, Kabila vezetésével. Az elnök négy alelnököt is kinevezett maga mellé, igaz, kettő közülük korábban még ellene harcolt. A keleti országrész azonban továbbra is instabil maradt.
A jelentések szerint az 1996 óta tartó harcokban több mint 4 millió ember halt meg és sok ezren eltűntek. Az országban rossz a közbiztonság, állandóak az erőszakról és kannibalizmusról szóló hírek. A jelenlegi humanitárius krízis is a több mint 10 éve tartó békétlenségnek köszönhető.
Az első, többpárti választásokat 2006-ban tartották. Ezen Kabila a szavazatok 45%-val győzedelmeskedett. A szavazást két napon át tartó és több halottat követelő összecsapások követték, a beavatkozó ENSZ katonák fékezték meg az elszabaduló indulatokat.
Az ENSZ Emberjogi Tanácsának legutóbbi jelentése szerint a nők elleni erőszakos cselekmények száma megdöbbentő az országban, az esetek kivizsgálására a hatóságok nem fordítanak kellő figyelmet.
