Általánosságban a történészek és politológusok (katonai szakértőkről már nem is beszélve) hajlamosak időnként lebecsülni a helyi közösségek önszerveződő ellenállási tevékenységének jelentőségét, pedig az alulról építkező és sok esetben népi ellenállási mozgalommá fejlődő, aktív közösségi militáns viselkedés már évszázadok óta igen figyelemreméltó eredményeket tudhat magáénak. Kezdve a római légiók ellen szövetkező gall törzsektől, a 15–16. század parasztfelkelésein át egészen a modern korban teljes társadalmi átalakulást elérő vietnami, burmai vagy akár salvadori felkelésekig, elmondható, hogy mindegyik alapját valódi, mélyről induló összefogás adta, amely falvak, kis közösségek szintjén nyerte el első formáját. Nem volt ez másképp Afrikában sem, ahol a gyarmatosítók elleni harc, a függetlenséghez vezető út helyi, kis közösségek ellenállásából indult meg és jutott el egy erős, politikai, katonai rendszert kialakító függetlenségi mozgalomhoz. Fontos azonban különbséget tenni: nem politikai, gazdasági, eszményi célokért küzdő, bizonyos katonai struktúrával, hierarchiával, esetleges pénzügyi háttérrel rendelkező (legalábbis kezdetben semmiképp) lázadó csoportokról beszélünk, hanem egyszerű állampolgárok önszerveződő küzdelméről a közösség védelmében – például amikor falvak fiataljai botokkal, láncokkal felfegyverkezve próbálják elűzni a környékükön portyázó katonai alakulatokat, lázadó csoportokat, bűnözőket. A „civil” önszerveződés erejét mi sem bizonyítja, mint a tény, hogy akcióik, tevékenységük még sok évvel létrejöttük után is éreztetik hatásukat egy adott régió, ország területén és társadalmában, hiába tűntek el már elvileg a politikai, katonai palettáról.