Ruanda társadalma viszonylag heterogén, három nagy csoportra tagolódik: a tuszikra, a hutukra és az elenyésző számú twákra. Az ország a gyarmatosítás kezdetén német fennhatóság alatt állt, de földrajzi adottságai, elzártsága miatt a lakosságnak nem kellett elnyomástól tartania, évekig azt sem tudták, hogy függésbe kerültek. Az első világháború után Németország a békeszerződések szerint elveszítette Ruandát Belgium „javára”. Ők sem változtattak a kialakított gyarmati rendszeren: a társadalom elitjének tartott, a hatalmat gyakorló tuszi kaszton keresztül gyakoroltak némi befolyást az országra.

A társadalmon belül azonban elégedetlenségi mozgalom kezdett kibontakozni, a népességnövekedésnek és a kisebb létszámú tuszi vezetők döntéseinek köszönhetően egyre kevesebb és rosszabb minőségű területet kaptak a hutu földművesek. Lázadásukat a belgák is támogatták: amikor a tuszik az 1950-es években a függetlenséget szorgalmazták, a belgák szakítottak velük, és az engedékenyebb, szolgálatkészebb hutukat kezdték támogatni, miközben a háttérben egymás ellen hergelték a feleket.

A machetékkel, kapákkal felfegyverkezett hutuk felbőszített tömegei tuszi uraikra törtek. Afrikában régen nem tapasztalt vérengzés vette kezdetét. A parasztok fölégették gazdáik földjeit, a tulajdonosokat leöldösték, megskalpolták. Ruandát elöntötte a vér, az egész ország lángokban állt. A lakosság lélekszáma ekkoriban 2,6 millió főt tett ki, ebből háromszázezer volt a tuszik száma. Becslések szerint több tízezer tuszit megöltek, s körülbelül ugyanennyien menekültek a szomszédos országokba. A monarchia és a hierarchikus feudalista társadalmi rendszer megszűnt létezni, a tuszik kasztja pedig elvesztette vezető szerepét. A hatalmat a hutu parasztság vette át. Amikor Ruanda 1962-ben elnyerte függetlenségét, a hutuk alakították meg az első kormányt, élén egy fiatal, Grégoire Kayibanda nevű újságíróval.

Az ország további sorsa

Ruanda és déli szomszédja, Burundi ikerországnak nevezhetők. A két országnak hasonló a földrajza, a társadalmi berendezkedése, sok évszázados történelmük is közös. Útjaik csak 1959-ben váltak szét: Ruandában győzött a hutuk parasztforradalma, vezetőik átvették az ország irányítását, Burundiban viszont a tuszik megőrizték, sőt, tovább növelték uralmukat. Csakhogy a két ikerország között továbbra is létezett interakció, és válaszul arra, hogy a ruandai hutuk lemészárolták a tuszikat, Burundiban a tuszik mészárolták le a hutukat és ez így ment hosszú éveken át. Amikor 1972-ben Burundiban a ruandai testvéreik által felbujtott hutuk felkelést próbáltak kirobbantani, s legyilkoltak néhány ezer tuszit, azok feleletül megöltek százezer hutut. A mészárlás idején több százezer (némelyek szerint egymillió) hutu menekült át Burundiból Ruandába, s ezzel a szegény, időről-időre éhínséggel sújtott országnak megoldhatatlan gondot okoztak. A ruandai hadsereg feje, Juvénal Habyarimana tábornok, kihasználva a kritikus helyzetet, 1973-ban puccsot hajtott végre és államelnöknek kiáltotta ki magát. Személye a hutu egységet is megbontotta, ezért már nem csak a hutu-tuszi konfliktus mentén volt megosztott az ország, hanem a hatalom-ellenzék vonalon is. Kemény diktatúrát alakított ki és klánjával irányította az országot.

A hutu-uralom idején több százezer tuszi menekült szomszédos országokba, többségük a határ mentén telepedett le és várta, hogy visszatérhessen szülőhazájába. Az Ugandában élő menekülteket Joveri Museveni besorozta seregébe, kiképezte őket, hogy segítségükkel megdöntse Obote diktatórikus hatalmát. A sikeres akció után senki sem volt felkészülve arra, hogy a besorozottak létrehoznak egy saját katonai szervezetet a ruandai hatalom visszaszerzésére. A tuszi katonák között volt Paul Kagame is. Az összecsapásokban szerzett katonai tapasztalat és a tuszik visszatérési vágya arra sarkallta őt és közeli barátját, Fred Rwigema-t, hogy létrehozzanak egy hadsereget, melynek segítségével képesek lesznek a ruandai hutuk hatalmának megdöntésére. 1986-ban alapították meg a Ruandai Hazafias Hadsereget (RPF), központjuk Ugandában volt. 1990-ben a csapatok átlépték a ruandai határt. Habyarimana hatalma ekkor ingott meg, serege nem volt felkészült, visszavonulásra kényszerült, amikor az elnök – utolsó lehetőségként – felhívta Mitterrand francia elnököt és segítséget kért. Francia ejtőernyősök érkeztek a hutuk védelmére, ezért az RPF nem tudta megszerezni a hatalmat, csupán az ország egy részét foglalták el. Rwigema a harcok elején meghalt, így Kagame vált a tuszi sereg elsődleges vezetőjévé. Négy évig tartó feszültségekkel terhes, átmeneti állapot következett, melynek Habyarimana halála és a hutuk népirtásra való felbujtása vetett véget. Az elnök repülőgépét 1994-ben lőtték le, éppen akkoriban, amikor megpróbált kompromisszumot kötni a tuszikkal. A gép lelövésével vádolták mind a tuszikat, mind a radikálisabb, megegyezésre nem hajló hutukat és az országban a jelenlétüket meghosszabbítani kívánó franciákat. A mai napig nem derült fény a megbízó kilétére.

Habyarimana klánjának tagjai rasszista, tuszi-ellenes ideológiát dolgoztak ki és népirtásra szólítottak fel. A mészárlás 1994. április 6-tól július közepéig tartott, amíg a tuszi RPF át nem vette a hatalmat. Az áldozatok száma becslések szerint 800 ezer és 1 millió fő között volt, többségük tuszi, míg kisebb részük mérsékelt hutu.

Az RPF Kagame vezetésével tuszi kormányt hozott létre. Elnöknek a hutu Pasteur Bizimungu-t nevezte ki, de amikor ő 2000-ben bírálta a kormány működését, Kagame leváltatta és önmagát nevezte ki elnöknek. 2003-ban koalíciós kormányzat alakult, a parlamentbe a két etnikum fele-fele arányban jelöli a képviselőket, Kagame pedig megerősítette elnökségét.

Az ország demokratizálódási kísérletét nagyban árnyalta illetve janus-arcúvá tette, hogy Ruanda az utóbbi években több, a térségben zajló háborúba is beavatkozott. A belső feszültségeket továbbra sem sikerült megoldani, nagyszámú hutu hagyja el az országot, gondokat okozva ezzel a szomszédos országok kormányainak. Kagame népirtásban betöltött szerepe sem tisztázott, több támadás érte ártatlan emberek meggyilkolása miatt.