Hajnalodik. Szinte az orrunkig sem látunk a ködtől, lépésben araszolunk előre. Nem kívánkozik le rólunk a pulóver, pedig Afrikában, valahol a Baktérítő és az Egyenlítő között járunk. Lassan világosodik, de a napot nem látjuk. Kiszállunk a csomagjainkkal roskadásig pakolt terepjáróból. Kieresztjük a levegő egy részét a gumikból, ezzel megnöveljük a tapadási felületet - a laza homokban csak így van esélyünk az előrejutásra. Északnak tartunk a Csontváz Parton , bolygónk talán legkietlenebb partvidékén, az afrikai kontinens délnyugati szegélyén. Egyik oldalon a Atlanti-óceán párába vesző feketesége, a másikon sötét foltokkal tarkított homok, homok és homok. A sötét foltokat közelebbről szemügyre véve meglepődve fedezzük fel bennük az élet nyomát. Furcsa, aprólevelű pozsgás növények, színpompás virágokkal. Körülöttük hófehér kvarckavicsok fekete, narancs és citromsága hálós rajzolattal - különleges zuzmóbevonattal. A ködből hirtelen kirajzolódik az első hajóroncs.. Orra és árbóca áll csupán ki - no nem a vízből, hanem a homokból.

Namíbiai bolyongásaink során nem először csodálkozunk rá az afrikai természet bizarr "alkotásaira". A valódi világcsodák földjén járunk, abban az országban, amelynek mintegy kilenc Magyarországnyi területén mindmáig valóban megőrződött az ősi Afrika földje. Akármerre is jártunk, különös-furcsa jelenségnek lehettünk szemtanúi: a látóhatár- a horizont - fogalma Namíbiában igencsak relatív: a partvidék mintegy 100 mérföldes sávjában a köd, beljebb a szárazföldön a sziklák, a hegyek, a homokdűnék, a porviharok, északon pedig az erdőségek teszik értelmetlenné e fogalom használatát.

Namíbia déli fennsíkjának leghosszabb folyója, a 800 km-es, kígyózva tekergő Fish River - azaz a Hal-folyó egyedül csak a Grand Canyonhoz hasonlítható, 130 km hosszú, 500 m mély és helyenként 25 km széles gigantikus völgyet metszett az ősi tájba. Több százmillió esztendős kőzetek találhatók itt ugyanazon a helyen , ahol annakidején képződtek. Afrikában csak az Etióp -magasföldön eredő Kék Nílus szurdoka múlja felül méreteit Ai Ais hévvizes forrásainál a folyómederben táborozva kissé furcsálljuk az erős dróthálóval megtartott barikádszerű kőrakásokat. A táborhelyet védenék árvíz idején. Árvíz itt, a sivatagban? A folyó medre teljesen száraz, csupán néhány kidőlt fatörzs maradványa utal arra, hogy ez nem mindig van így. Az Oranje folyó vízgyűjtőjéhez tartozó fennsíkról a 4-5 évenként beköszöntő esőzéseket követve két nap alatt rohan le a gigantikus erejű áradat, olykor magával ragadva a dróthálós barikádot is. A táborhelyet ezért ebben az időszakban, októbertől március közepéig a várható katasztrófa és az ilyenkor mindig elviselhetetlen kánikulai hőség miatt be is zárják..

A nevét az alsó szakaszán a legszárazabb időszakokban is megtalálható pocsolyákban élő halakról kapó Fish River kisebb, de ugyancsak híres társai a Nagy Fennsík északabbi részein erednek. A Kalahári-medence pereméről az Atlanti-óceán felé lefolyó vízfolyások szintén időszakosak.

A Tsauchab folyó kanyonszerű medre Sesriemnél a Namíb sivatag világhírű, gigantikus méretű homokdűnéi alatt tűnik el, hogy aztán vize 6-8 évenként időszakos tavak képében Sossusvlei agyagos, akáciás oázisában bukkanjon elő, szinte groteszk jelenségként: a tavakban tükröződő 300 méter magas homokdűnék rozsdavöröse és árnyékuk feketéje, a sós agyag vakító fehérje, az akáciák élénkzöldje és a valószínűtlenül azúrkék égbolt együttese a legmerészebb elképzelésünket is felülmúlja. A dűnék között bóklászva a filmekből jól ismert sivatagi állatok nyomai a reggeli órákban szinte behálózzák a homok felületét. Elképesztően gazdagnak látszik e sivárnak gondolt táj élővilága. Furcsa paradox helyzet alakult itt ki. Az Afrika délnyugati partjainál észak felé húzódó Benguela tengeráramlás a délsarki tengerek hideg vizét szállítja az Egyenlítő felé, az áramlat "felelős" a sivatag kialakulásáért, ugyanakkor ez élteti a sivatag valamennyi lakóját is. A namíb tápláléklánc leglényegesebb eleme ugyanis az éjszakai lehűléssel naponta menetrendszerűen megérkező, a hajnali napsugarak hatására felszálló köd. E harmatcseppek biztosítják a rovarvilág és a ritka növények számára a léthez szükséges minimális nedvességet - a többi már megy magától. Rovarok, hüllők, madarak és emlősök sajátos társulásai alakultak itt ki. A dűnék között a nagytestű nyársas antilop, az oryx is mindennapos vendég, a gyászbogarak keresztül-kasul száguldoznak a homok felszínén, rájuk gyíkok vadásznak, a gyíkokra a futómadarak, azokra pedig a sivatagi hiúz, a karakál - a sivatag éli mindennapos életét.

Észak felé tartva egy darabon a Kuiseb folyó száraz kanyonvölgyét keresztezzük. Az időszakos áradásokról itt is kidőlt és tovaszállított rönkfák tanúskodnak. A Kuiseb fontos választóvonal Namíbiában, ez a területről készült műholdfelvételen látszik talán a legjobban: délre tőle bolygónk legmagasabb dűnéivel a legősibb homoksivatag terpeszkedik - Namib-Naukluft Nemzeti Park néven immár több korábbi védett területet és rezervátumot foglal magába, északra pedig a kavics- és kősivatag - a különleges, ritka növények birodalma.

Afrika délnyugati részén a klíma évmilliók óta változatlan, a namíb sivatagi táj a legrégebbi bolygónkon. Itt találhatók Földünk legritkább sivatagi növényóriásai is: a velvícsia (Welwitschia mirabilis) és a tegezfa (Aloé dichotoma). Természetesen a köd élteti e növénycsodákat is. A velvícsia két hatalmas, a felszínen szétterülő hasadozott levelével egy "sivatagi" poliphoz hasonlít. Fás törzse jórészt a földben van, átmérője az idősebb növényeknél elérheti az egy métert is! Sokáig úgy hitték, a velvícsia gyökere a száz métert is meg kell, hogy haladja, ha vízhez akar jutni. Valójában a nedvességet hajszálgyökereivel a talaj felső rétegeiből, a ködből veszi magához, főgyökere alig két méteres. Köd idején a felszín alatt valóságos verseny kezdődik: a velvícsia főgyökere óránként 2 mm-es elképesztő sebességgel növekszik mindaddig, amíg a köd fel nem száll. Csak a gyorsaknak van esélyűk a túlélésre.

A tegezfa 10, sőt néha 13 m magasra is megnövő aloéféleség. Ugyancsak a ködből táplálkozik, a nedvességet nem csupán leveleiben, hanem szivacsos törzsében is elraktározza. Kérgének pikkelyei egyrészt megnövelik a törzs felületét s így több nedvesség éri, másrészt valóságos "hűtőrácsként" működnek: a kéreg alatti légréteg a törzset és a benne lévő nedvességet nem engedi felmelegedni és elpárologni. A fa nevét onnan kapta, hogy kérgéből készítették a busmanok tegezeiket.

27000 éves sziklarajzok tanúskodnak arról, hogy a szánok vagy busmanok már ősidők óta lakják e földet. A rajzok, karcok és vésetek tömegesen találhatók Twyfelfontein homokkő szikláin. A rajzkészítés technikája egyszerű: egy kemény kvarcdarabbal a nap és a szél hatására évmilliók alatt sötétre cserződött homokkő legfelső sima mázrétegét eltávolítva előbukkan az érdesebb és világosabb kőzetanyag. A sziklavésetek az egykori állatvilágot és lábnyomaikat örökítik meg: nem feltétlenül a közvetlen környék állatait, hiszen a rajzok között fókákat, elefántokat, orrszarvúkat is láthatunk, a terület pedig ma félsivatag. A Szaharában talált hasonló rajzok ott az egykori csapadékosabb időszakról tanúskodnak. Itt, miután bizonyított tény, hogy az éghajlat nem változott az elmúlt százezer, sőt több millió esztendő során, más kell hogy legyen a magyarázat. Az óceán ide mintegy 200 kilométer, az Etosha vadparadicsoma sincs sokkal messzebb - csak éppen a másik irányban. A rajzok készítői tehát óriási területeket kellett hogy bejárjanak és itt, a jól faragható homokkő sziklák rejtekében örökítették meg mindazt, amit vándorlásaik során láttak és tapasztaltak. A mintegy 2500 twyfelfonteini sziklaábrázolás különlegessége, hogy egyetlen lelőhelyen több időszak - több ezer év - rajzai, sőt sziklafestményei is megtalálhatók. Namíbia legmagasabb hegysége, a Brandberg gránitsziklái között lelhető fel talán a legnevezetesebb sziklarajz - a századunk elején felfedezett rejtélyes White Lady - a Fehér asszony. Az ókori krétai civilizáció vonásait hordozó különös fehér alakról csak az utóbbi évtizedben bizonyosodott be, hogy valójában nem nő, hanem fiatal férfi és nem fehér, hanem fekete - alsó testét kultikus célból festették fehérre.

Namíbia földje nemcsak a botanikusok és a régészek, hanem a geológusok számára is valódi kincsesbánya - a szó legszorosabb értelmében. Az ország délnyugati partszegélye a koncessziós gyémántbányák területe. Az őrök felszólítás nélkül lőnek mindenkire, aki engedély nélkül megközelíti a háromszoros biztosítású szögesdrót kerítést. Az itt található gyémánt minősége világviszonylatban az egyik legjobb. Érdekes hogy ez a gyémánt is a dél-afrikai kürtőkből származik, de itt főleg az értékesebb ékszergyémánt dúsult fel, míg a kürtőkben az ipari- és az ékszergyémánt előfordulási aránya közel azonos. Torlatgyémántról van ugyanis szó, a Dél-Afrikából eredő folyók hordalékában több száz kilométeres vándorlás után a keményebb ékszergyémánt megmarad, míg a rosszabb minőségű puhább ipari gyémánt elkopik.

Namíbiában a geológia a laikusok számára is tartogat látványos érdekességeket. A csak 1993-ban védetté nyilvánított Megkövesedett Erdő kovasavval átitatott 200 milló éves fatörzsei (legalábbis ami belőlük megmaradt a kalapácsos amatőr ásványgyűjtők jóvoltából) között velvícsiák rejtőznek - valódi fosszíliák és "élő" fosszíliák szinte szimbiózisban! Grootfontein közelében a meghatározhatatlan korú Hoba meteorit impozáns, kisebb konténer nagyságú vas-nikkel darabja - a "gyűjtők" itt vasfűrészt használtak, kisebb sikerrel - tapintható közelségbe hozza a Világegyetemet - egyszerűen lenyűgöző.

Namíbia térképére pillantva a legelső szembetűnő dolog az ország északi részéből kelet felé hosszan elnyúló keskeny csáp alakú nyúlvány - a Caprivi-sáv. Eredete természetesen a gyarmati időszakra nyúlik vissza, mint ahogy a mai Afrika országhatárait is annak idején vonalzóval, íróasztal mellett húzták meg az egykori gyarmattartók. A Caprivi sáv nevét arról a német kancellárról kapta, aki 1890-ben a nevezetes cserét bonyolította a britekkel: Zanzibárért cserébe Németország megkapta Helgoland szigetét valamint Német Délnyugat Afrika a portugál Angola és a brit fennhatóságú Becsuánaföld és Rhodézia között egy 50 km széles folyosót nyithatott a Zambézihez és ezzel kaput kapott a rézövezethez - azaz kialakíthatta a Caprivi-sávot. Németország azonban soha nem tudta e lehetőséget igazán kihasználni: mire utat építhettek volna a sávban, századunk 10-es éveiben Dél Afrika már meg is szerezte Dél-nyugat Afrikát - nekik pedig nem volt szükségük a Caprivi fejlesztésére. Ma a sáv vadrezervátum, állatot azonban még nem sokat látni errefelé. A namíbiai felszabadító harcok és az angolai polgárháború alatt üldözők és menekülők átjáróháza lett. Az aknák nem kíméltek sem embert sem állatot, sem pedig az erdőket. A nedves szavannaterületen szerencsére a természet gyorsan visszahódítja, amit elvettek tőle - a független Namíbia pedig napjainkban széles aszfaltozott autóutat épít a Caprivin át a Zambézihez. A dél-afrikaiaknak azonban csupán a namíbiai ásványkicsek kellettek. Az egykori német gyarmati települések házai megmaradtak, Windhoek és Swakopmund német utcanevei is a századelőt idézik. A vidéki német erődök pedig, melyeket annakidején sokszor mindössze 7-8 német katona védett az ezernyi bantu támadó ostromától, ma a nemzeti parkokban a parkőrök bázisai, vagy éppen szállodák, mint az Etosha park Namutoni erődje vagy Okaukuejo egykori őrtornya, amely ma kilátótorony.

A műholdfelvételen fehér maszatnak látszik. Gigászi méretű kiszáradt tómeder, körülötte 114 emlősfaj, 340 madárfaj, 110 hüllő- és 16 kétéltű faj és egyetlen (!) halféle talál megélhetést. Afrika déli részének legnagyobb és legkülönlegesebb állatparadicsomában, az Etosha Nemzeti Parkban járunk. A század elején a park az angolai határon folyó Kunene-ig terjedt ki, mérete akkoriban szinte pontosan megegyezett a mai Magyarország területével: 93 240 km2 volt. Az adminisztratív tartományhatárok időközi változásai miatta a parkterület mára mintegy negyedére zsugorodott.

Az Etoshában a vadles Afrikában igen különös módját honosították meg. A kimerült turistának nem kell naphosszat a bozótban az állatok után nyomoznia, hanem a csupán a kialakított itatóhelyek mellett kell jó fotószöget találnia, a többi már az állatok dolga. A parkban élő 1500 elefánt, 300 orrszarvú, 2000 zsiráf, 5000 zebra, 6000 nyársasantilop, 2000 kudu és 20 000 vándorantilop közül nagy valószínűséggel néhány biztosan megszomjazik és a mi itatónknál bukkan fel. A skálát csak színesítheti, ha a 300 oroszlánból vagy a csak itt található feketearcú impalából is megjelenik valamelyik.. Márpedig szinte minden esetben menetrendszerűen meg is érkeznek, a tekintélyelv szerinti sorrendben: elefánt, orrszarvú, oroszlán, zsiráf, nagytestű antilopok, kistermetű antilopok, a varacskos disznó, végül a sakál. Az itatónál fegyverszünet van, a ragadozó nem vadászik - a fairplay ezt nem tűri el. A bozótos szavannán egyébként sem okoz gondot a zsákmányszerzés: az Etosha oroszlánjai nem éheznek.

Táborhelyünkön felmászunk az egykori német garnizon húszméteres bástyájára, hogy gyönyörködjünk a naplementében. Várnánk, hogy a nap lebukjon a horizont mögé - ha látszana a látóhatár. Furcsa, sejtelmes pára lepi be a távoli hegyeket. A nap fénylő narancsvörös korongja, amint "hozzáér" a sziklacsúcsokhoz, vízszintes világító sávokra válik szét és lassan elhomályosul. Nyugaton a Csontváz Parton a pára leple alatt talán éppen most indul fókavadászatra a barna hiéna, a Namíb élőlényei pedig lassan előbújnak a homokból és várják az éltető ködöt. Valahol a Kalaháriban a busmanok öregjei meggyújtják a tüzet, és furcsa nyelvükön arról a világról mesélnek unokáiknak, ahol nagyapáik és dédapáik a Nagy Tekergő Folyótól egészen a Füstölögve Mennydörgő Zuhatagig zavartalanul, szabadon vadászhattak , hiszen akkoriban övék volt e föld teljes egészében.