Cikkek
Oktatással a fejlődésért Kelet-Afrikában
A kenyai Kimani Ng'ang'a Maruge világcsúcstartó volt: amikor épp 84 évesen megkezdte általános iskolai tanulmányait, kapásból jött neki a Guinness-rekord, ugyanis ő lett a világon az első, aki ilyen idős korban kezdett el tanulni.
Egy közel másfél évvel ezelőtt készült interjúban, Maruge – akkor 88 évesen – úgy nyilatkozott, hogy Isten biztatására iratkozott be az eldoreti iskolába azzal a céllal, hogy megtanuljon olvasni, hogy aztán képes legyen saját maga a Bibliát forgatni, abban elmélyedni. Nem utolsó sorban, amint azt a Voice of America újságírójának, Cathy Majtenyinak is leszögezte: „A prédikátorok félrevezetik az embereket. Látni és érteni akarom, hová vezet mindaz, ami a Bibliában olvasható, mert még sok áll előttem, 300 évig fogok élni.” Több év intenzív és kitartó tanulás után azonban a gyilkos kór legyőzte: a keresztségben Stephen nevet felvett dédnagypapa 2009. augusztus közepén gyomorrákban meghalt.
Maruge példája és legendás alakja tovább él, és minden bizonnyal támogatja az oktatási szektor reformját célzó nemzeti folyamatokat, a szükséges közpolitikák megalkotását úgy Kenyában, mint Kelet-Afrika más országában. A siker és általában az oktatás kiterjesztésének vágya a társadalom egészére számos problémát és nehézséget hordoz magával. Amennyiben az afrikai kormányok nem járnak el kellő mértékben körültekintően, sokkal nagyobb – hosszú távon az adott ország egészére vonatkoztatható – probléma-együttest szabadítanak ki a palackból, amely még inkább visszavetheti a hőn áhított gazdasági fejlődést.
Az IMF programjai "gyötrelmet okoztak"
Sokan – köztük e cikk szerzője is – azt a nézetet vallják, hogy Afrika gazdasági-technológiai értelemben vett elmaradottsága nem csupán a volt gyarmatosítóknak köszönhető. Az 1960-as években sorra függetlenséget elnyert volt gyarmati területeken megalakuló új afrikai kormányok, az új politikai elit is nagyban felelős a mai állapotokért. Mindemellett az vitathatatlan, hogy a nemzetközi közösségnek, különösen a világgazdaság mérvadó szereplőinek tekinthető nemzetközi pénzügyi intézeteknek, jelesül a Nemzetközi Valutaalapnak (IMF) és a Világbanknak óriási felelőssége van abban, ahová sok afrikai terület „jutott” az elmúlt pár évtizedben.
A közgazdasági Nobel-díjas Joseph Stiglitz, aki éppen a Világbank fő közgazdásza, majd 1997 és 2000 között egyik alelnöke volt, komoly, a rendszer belsejéből összegyűjtött tapasztalatok birtokában nagyon kritikusan elemezte az okokat a 2002-ben kiadott 'A globalizáció és visszásságai' (Globalisation and its discontents) című könyvében. Sajnálatosan, többnyire az elhibázott elvárásoknak és kényszereknek köszönhetően, amelyeket a nemzetközi intézmények, köztük főként a Nemzetközi Valutaalap támasztott a szegény déli országokkal szemben, az általuk megkövetelt piaci liberalizációs törekvéseket nem követték a beígért növekedési mutatók. Ahogyan Stiglitz fogalmaz, „a liberalizáció, a megfelelő biztonsági hálók kiépítése nélkül gyötrelmet okozott.”
A Dél országai többsége jelenlegi kiszolgáltatott helyzetének kialakulásában külön kiemeli az IMF által szorgalmazott úgynevezett „strukturális kiigazítási programokat (Structural Adjustment Programs – SAPs), amelyek nem vették figyelembe a sikeres átalakuláshoz szükséges sorrendiséget és ütemezést. Afrika esetét kiragadva, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap tekintélyét kifejezetten „aláásta a nyolcvanas évek végétől az afrikai országokra erőltetett [SAP] teljes kudarca, amely programot, s a mögötte álló szervezeteket sokan Afrika gondjainak egyik fő felelősévé teszik” – vallja Búr Gábor Afrika-kutató, az ELTE docense.
Stiglitz annak a tudásnak a hiányát is felrója, amelyről három évvel később Wolfowitz akkori világbanki elnök már büszkén nyilatkozik, amely valójában a nemzetközi szervezetek részéről tételezi fel az adott déli országgal kapcsolatos megfelelően mély, naprakész és helytálló ismereteket, a helyi igények és a potenciális helyi megoldási alternatívák tekintetében is. Az SAP-k ugyanis ezeket nem vették figyelembe, hanem olyan univerzális gazdaságpolitikai recepteket írtak fel kötelező érvénnyel, amelyek túl sok esetben nagyon kevéssé, de sokszor szinte egyáltalán nem jelentettek gyógyírt a bajokra. Számos déli ország ezért saját maga próbálkozott a helyi igényekre és problémákra megtalálni a legmegfelelőbb elgondolást, szemben az IMF által kijelölt programokkal. Természetesen ezek a megközelítések is áldozatok meghozatalával jártak, de mégsem követték a „piaci fundamentalizmus” eszméjét.
Tandíjmentes iskolák Ugandában és Kenyában
Még a 2000-es évek elején történt, amikor Uganda elnöke, Joweri Kaguta Museveni „szembeszállt” a Valutaalappal, és kiállt azon saját elképzelése mellett, amely tandíjtól mentesnek kívánta meghagyni az alsószintű oktatást. Afrika szerte különösen nagy nehézségekbe ütközik a fiatal lányok beiskolázása tekintettel arra, hogy a családok többsége jobbnak látja, ha a leánygyermekek otthon végeznek munkát, míg a fiúk az esetleges jobb munkavállalás reményében, mint leendő családfenntartók, tanulnak.
Az IMF (és általában az 1944-es Bretton Woods-ban tartott konferencia után létrehozott világgazdasági rendszer egésze) által szorgalmazott Washingtoni Konszenzus a jó gazdasági teljesítmény érdekében liberalizált kereskedelmet, makrogazdasági stabilitást és megfelelő árakat várt el. A doktrína szerint fontos szerepet kap tehát a magánpiac, amely hatékonyan tudja elosztani az erőforrásokat és növekedést képes generálni, amely az ugandai oktatási piacot is – legalábbis az IMF elvárásai szerint – jócskán átszabta volna. Stiglitz a NewRepublic-ban 2000 áprilisában közölt cikkében azonban rámutat, hogy „a washingtoni konszenzus által támogatott politika nem teljes, és alkalmasint félrevezető. A piacok jó működéséhez […] szükség van megfelelő pénzügyi szabályozásra, versenypolitikára, s olyan politikára, amely megkönnyíti a technika transzferjét, erősíti az átláthatóságot,” és olyan helyi igényekből táplálkozó stratégiák megalkotását serkenti, amelyek a célok elérését a többi eszközzel együtt segítik.
Pontosan ilyen helyi stratégiával állt elő Museveni, és azt szögezte le, hogy egy új kultúrát kell meghonosítani Uganda szerte; olyat, amelyben mindenki számára evidens elvárás az, hogy gyermeke iskolába járjon. „És azt az elnök jól tudta,” érvel Stiglitz, „hogy mindezt nem tudja megvalósítani mindaddig, amíg tandíjat kell fizetnie a családoknak. Következésképpen, figyelmen kívül hagyta a külső szakértők tanácsát, és eltörölte a tandíjat.” Ezzel pedig egy új, a jövőben nemzete fejlődésének alapját képező rendszer kiépülését indította el.
Maruge is akkor határozta el, hogy iskolás lesz, amikor a kenyai kormány eltörölte a tandíjat. Az elmúlt 15 év alatt pedig a térség számos további országa tett hasonlóan: Burundi, a Kongói Demokratikus Köztársaság, Malawi és Mozambik is tandíjmentessé tette az alsószintű oktatást, és ezzel ugrásszerű növekedést tett lehetővé a beiskolázottsági ráták tekintetében.
A minőséghez hosszú távú stratégia kell
Michael Fleshman egy 2010 januári írásában, az ENSZ által kiadott Africa Renewal hasábjain Malawi példáját említve aláhúzza, hogy „a diákok számának drámai növekedésével párhuzamosan azonban túl kevés figyelmet fordítottak a minőség kérdésére.” Óriási lemorzsolódási arány tapasztalható a kelet-afrikai államban, és a jelentések szerint a gyerekek csupán 20%-a képes az általános iskola 8 osztályát befejezni. Nem elég pusztán a létszám növelésére koncentrálni, sok, egymással szorosan összefüggő kérdést is megnyugtatóan szükséges rendezni. Többek között az oktatás minőségéhez elengedhetetlen erőforrásokat kell hosszú távon rögzíteni és biztosítani a politika szintjén, így megfelelő létszámú képzett tanárt, az oktatási programok mellett – illetve azokkal együtt – élni képes élelmezési programokat, elégséges higiéniás körülményeket, megfelelő mennyiségű és minőségű taneszközt.
A világ legidősebb elsőosztályosa, Maruge 2005 szeptemberében az ENSZ Millenniumi Fejlesztési Csúcsértekezletén tartott felszólalásában az ingyenes alsószintű oktatás fontossága mellett kardoskodott. Ez önmagában azonban nem elegendő. Világos ok-okozati viszonyban látható, hogy a tandíj eltörlése előfeltétele az iskolába járó diákok számszerű növekedésének, de az alaposan végiggondolt – a politikusok által hosszú távú stratégiaként rögzített – fenntartó és működtető környezet nélkül csak újabb és újabb problémák forrása tud lenni. Ma ugyanúgy igaz Szentes Tamás akadémikus 1963-as megállapítása: „Nemcsak az iskola kevés Kelet-Afrikában, de kevés a tanár és a tanító is.” Afrika országainak és népeinek valódi fejlődése azonban nem képzelhető el a jól működő oktatási rendszerek nélkül. A nemzetközi donorközösségnek és az afrikaiakkal együttműködő, gazdaságilag, technológiailag fejlettebb államoknak is kitüntetett célterületet jelöl ki a szektor.
A cikk megjelent: Kitekintő.hu
Maruge példája és legendás alakja tovább él, és minden bizonnyal támogatja az oktatási szektor reformját célzó nemzeti folyamatokat, a szükséges közpolitikák megalkotását úgy Kenyában, mint Kelet-Afrika más országában. A siker és általában az oktatás kiterjesztésének vágya a társadalom egészére számos problémát és nehézséget hordoz magával. Amennyiben az afrikai kormányok nem járnak el kellő mértékben körültekintően, sokkal nagyobb – hosszú távon az adott ország egészére vonatkoztatható – probléma-együttest szabadítanak ki a palackból, amely még inkább visszavetheti a hőn áhított gazdasági fejlődést.
Az IMF programjai "gyötrelmet okoztak"
Sokan – köztük e cikk szerzője is – azt a nézetet vallják, hogy Afrika gazdasági-technológiai értelemben vett elmaradottsága nem csupán a volt gyarmatosítóknak köszönhető. Az 1960-as években sorra függetlenséget elnyert volt gyarmati területeken megalakuló új afrikai kormányok, az új politikai elit is nagyban felelős a mai állapotokért. Mindemellett az vitathatatlan, hogy a nemzetközi közösségnek, különösen a világgazdaság mérvadó szereplőinek tekinthető nemzetközi pénzügyi intézeteknek, jelesül a Nemzetközi Valutaalapnak (IMF) és a Világbanknak óriási felelőssége van abban, ahová sok afrikai terület „jutott” az elmúlt pár évtizedben.
A közgazdasági Nobel-díjas Joseph Stiglitz, aki éppen a Világbank fő közgazdásza, majd 1997 és 2000 között egyik alelnöke volt, komoly, a rendszer belsejéből összegyűjtött tapasztalatok birtokában nagyon kritikusan elemezte az okokat a 2002-ben kiadott 'A globalizáció és visszásságai' (Globalisation and its discontents) című könyvében. Sajnálatosan, többnyire az elhibázott elvárásoknak és kényszereknek köszönhetően, amelyeket a nemzetközi intézmények, köztük főként a Nemzetközi Valutaalap támasztott a szegény déli országokkal szemben, az általuk megkövetelt piaci liberalizációs törekvéseket nem követték a beígért növekedési mutatók. Ahogyan Stiglitz fogalmaz, „a liberalizáció, a megfelelő biztonsági hálók kiépítése nélkül gyötrelmet okozott.”
A Dél országai többsége jelenlegi kiszolgáltatott helyzetének kialakulásában külön kiemeli az IMF által szorgalmazott úgynevezett „strukturális kiigazítási programokat (Structural Adjustment Programs – SAPs), amelyek nem vették figyelembe a sikeres átalakuláshoz szükséges sorrendiséget és ütemezést. Afrika esetét kiragadva, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap tekintélyét kifejezetten „aláásta a nyolcvanas évek végétől az afrikai országokra erőltetett [SAP] teljes kudarca, amely programot, s a mögötte álló szervezeteket sokan Afrika gondjainak egyik fő felelősévé teszik” – vallja Búr Gábor Afrika-kutató, az ELTE docense.
Stiglitz annak a tudásnak a hiányát is felrója, amelyről három évvel később Wolfowitz akkori világbanki elnök már büszkén nyilatkozik, amely valójában a nemzetközi szervezetek részéről tételezi fel az adott déli országgal kapcsolatos megfelelően mély, naprakész és helytálló ismereteket, a helyi igények és a potenciális helyi megoldási alternatívák tekintetében is. Az SAP-k ugyanis ezeket nem vették figyelembe, hanem olyan univerzális gazdaságpolitikai recepteket írtak fel kötelező érvénnyel, amelyek túl sok esetben nagyon kevéssé, de sokszor szinte egyáltalán nem jelentettek gyógyírt a bajokra. Számos déli ország ezért saját maga próbálkozott a helyi igényekre és problémákra megtalálni a legmegfelelőbb elgondolást, szemben az IMF által kijelölt programokkal. Természetesen ezek a megközelítések is áldozatok meghozatalával jártak, de mégsem követték a „piaci fundamentalizmus” eszméjét.
Tandíjmentes iskolák Ugandában és Kenyában
Még a 2000-es évek elején történt, amikor Uganda elnöke, Joweri Kaguta Museveni „szembeszállt” a Valutaalappal, és kiállt azon saját elképzelése mellett, amely tandíjtól mentesnek kívánta meghagyni az alsószintű oktatást. Afrika szerte különösen nagy nehézségekbe ütközik a fiatal lányok beiskolázása tekintettel arra, hogy a családok többsége jobbnak látja, ha a leánygyermekek otthon végeznek munkát, míg a fiúk az esetleges jobb munkavállalás reményében, mint leendő családfenntartók, tanulnak.
Az IMF (és általában az 1944-es Bretton Woods-ban tartott konferencia után létrehozott világgazdasági rendszer egésze) által szorgalmazott Washingtoni Konszenzus a jó gazdasági teljesítmény érdekében liberalizált kereskedelmet, makrogazdasági stabilitást és megfelelő árakat várt el. A doktrína szerint fontos szerepet kap tehát a magánpiac, amely hatékonyan tudja elosztani az erőforrásokat és növekedést képes generálni, amely az ugandai oktatási piacot is – legalábbis az IMF elvárásai szerint – jócskán átszabta volna. Stiglitz a NewRepublic-ban 2000 áprilisában közölt cikkében azonban rámutat, hogy „a washingtoni konszenzus által támogatott politika nem teljes, és alkalmasint félrevezető. A piacok jó működéséhez […] szükség van megfelelő pénzügyi szabályozásra, versenypolitikára, s olyan politikára, amely megkönnyíti a technika transzferjét, erősíti az átláthatóságot,” és olyan helyi igényekből táplálkozó stratégiák megalkotását serkenti, amelyek a célok elérését a többi eszközzel együtt segítik.
Pontosan ilyen helyi stratégiával állt elő Museveni, és azt szögezte le, hogy egy új kultúrát kell meghonosítani Uganda szerte; olyat, amelyben mindenki számára evidens elvárás az, hogy gyermeke iskolába járjon. „És azt az elnök jól tudta,” érvel Stiglitz, „hogy mindezt nem tudja megvalósítani mindaddig, amíg tandíjat kell fizetnie a családoknak. Következésképpen, figyelmen kívül hagyta a külső szakértők tanácsát, és eltörölte a tandíjat.” Ezzel pedig egy új, a jövőben nemzete fejlődésének alapját képező rendszer kiépülését indította el.
Maruge is akkor határozta el, hogy iskolás lesz, amikor a kenyai kormány eltörölte a tandíjat. Az elmúlt 15 év alatt pedig a térség számos további országa tett hasonlóan: Burundi, a Kongói Demokratikus Köztársaság, Malawi és Mozambik is tandíjmentessé tette az alsószintű oktatást, és ezzel ugrásszerű növekedést tett lehetővé a beiskolázottsági ráták tekintetében.
A minőséghez hosszú távú stratégia kell
Michael Fleshman egy 2010 januári írásában, az ENSZ által kiadott Africa Renewal hasábjain Malawi példáját említve aláhúzza, hogy „a diákok számának drámai növekedésével párhuzamosan azonban túl kevés figyelmet fordítottak a minőség kérdésére.” Óriási lemorzsolódási arány tapasztalható a kelet-afrikai államban, és a jelentések szerint a gyerekek csupán 20%-a képes az általános iskola 8 osztályát befejezni. Nem elég pusztán a létszám növelésére koncentrálni, sok, egymással szorosan összefüggő kérdést is megnyugtatóan szükséges rendezni. Többek között az oktatás minőségéhez elengedhetetlen erőforrásokat kell hosszú távon rögzíteni és biztosítani a politika szintjén, így megfelelő létszámú képzett tanárt, az oktatási programok mellett – illetve azokkal együtt – élni képes élelmezési programokat, elégséges higiéniás körülményeket, megfelelő mennyiségű és minőségű taneszközt.
A világ legidősebb elsőosztályosa, Maruge 2005 szeptemberében az ENSZ Millenniumi Fejlesztési Csúcsértekezletén tartott felszólalásában az ingyenes alsószintű oktatás fontossága mellett kardoskodott. Ez önmagában azonban nem elegendő. Világos ok-okozati viszonyban látható, hogy a tandíj eltörlése előfeltétele az iskolába járó diákok számszerű növekedésének, de az alaposan végiggondolt – a politikusok által hosszú távú stratégiaként rögzített – fenntartó és működtető környezet nélkül csak újabb és újabb problémák forrása tud lenni. Ma ugyanúgy igaz Szentes Tamás akadémikus 1963-as megállapítása: „Nemcsak az iskola kevés Kelet-Afrikában, de kevés a tanár és a tanító is.” Afrika országainak és népeinek valódi fejlődése azonban nem képzelhető el a jól működő oktatási rendszerek nélkül. A nemzetközi donorközösségnek és az afrikaiakkal együttműködő, gazdaságilag, technológiailag fejlettebb államoknak is kitüntetett célterületet jelöl ki a szektor.
A cikk megjelent: Kitekintő.hu
