Cikkek
Szenvedő fél a klímavitában: Afrika -- Afrika és a klímaváltozás, I. rész
2009 decemberében Koppenhágában gyűltek össze az ENSZ klímakonferencia küldöttei, hogy kialakítsák a 2012 utáni időszak károsanyag-kibocsátására vonatkozó kvótákat és meghozzák a klímaváltozás lassításához szükséges politikai döntéseket. A Kiotói Jegyzőkönyv lejárta előtt két évvel nemhogy egyezség nem született a nagy szennyezők között, de álláspontjaik sem közeledtek egymáshoz. Az afrikai országok úgy érzik: ők nem felelősei, nem is alakítói, inkább csak elszenvedői a klímaváltozásnak.
A dán fővárosban minden addiginál több civil (és köztük rengeteg afrikai) küldött jelent meg, a megbeszélések idején tartott demonstrációk és tüntetések száma elérte a kétszázat. Bár politikusi ígéretekben nem volt hiány a tárgyalások megkezdése előtt, a konferencia harmadik napján már világossá vált, nem teljesülnek a vágyak.
A kulcskérdések közül sem a szükséges kibocsátás-csökkentési célokról, sem a fejlődő országok megfelelő támogatásáról, de még a szén-dioxid kibocsátás csökkentésének összehasonlítási alapjául szolgáló bázisévről sem sikerült megállapodni. A tudósok és civil szakértők szerint a Kiotóban 1997-ben elfogadott 5,2%-os helyett globális szinten legalább 40%-os kvótacsökkentésre lenne szükség, ennek elérése pedig lényegesen kisebb költséggel járna, mint amennyit a 2008-ban kezdődött pénzügyi-gazdasági válság nyomán a monetáris rendszer stabilizálására költöttek a kormányzatok. A civilek és a fejlődő országok csoportja (G77) szerint pénzintézetek, biztosítók és autógyárak megmentésére érdekes módon van pénz, a százmilliók életét veszélyeztető éghajlatváltozás megfékezésére viszont nincs.
Az afrikai országok ernyőszervezetének nyilatkozata szemrehányó stílusban íródott: a koppenhágai kudarc egyértelmű állásfoglalás a világ döntéshozói részéről. Az afrikai államok tárgyalási pozíciója nem változott a 2009. novemberi, barcelonai klímatárgyalásokon tapasztalthoz. Nem felelősei, nem is alakítói, inkább csak elszenvedői a folyamatoknak. A tehetetlenség érzése miatt még az is felvetődött az afrikai küldöttekben, hogy egyszerűen bojkottálják a tárgyalásokat.
Az afrikai kontinenst különösen érzékenyen érinti a klímaváltozás, a száz legsérülékenyebb ország több mint fele Afrikában található. Kiemelten veszélyeztetett térség a Száhel-övezet, melynek ökológiai egyensúlya a hetvenes években bomlott meg annak következtében, hogy a csapadék mennyisége radikálisan csökkent és csökken azóta is. A sivatagosodás, az édesvízhiány, a tavak és folyók vízszintjének apadása, a szélsőséges időjárási körülmények az emberi gazdálkodás fenntarthatatlansága mellett javarészt a klímaváltozásnak köszönhetőek. Különösen fura ezt kimondani akkor, amikor az afrikai országok – az iparilag fejlett Dél-afrikai Köztársaság kivételével – az összes károsanyag-kibocsátás 3,2%-áért felelősek.
Fontos kiemelni, hogy a fejlődő országok klímavédelmi „felzárkóztatása” a fejlett világ elemi érdeke. Nem csupán méltányossági és humanitárius szempontból van szükség segítségnyújtásra, rideg tények irányíthatják a fejlesztési-támogatási döntéseket. Egyes előrejelzések szerint Európát és a nyugati világot az elkövetkező két évtizedben klímamenekültek millióinak áradata érheti el, ez pedig beláthatatlan gazdasági-társadalmi következményekkel járna. Ennek megakadályozásához arra van szükség, hogy a fejlett országok hatékony lépéseket tegyenek a klímaváltozás negatív következményeinek csökkentése érdekében. Mindenekelőtt vállaljanak anyagi felelősséget (Koppenhágában a 140 milliárd dolláros segítségnyújtási paktum helyett 30 milliárdot fogadtak el) és teljesítsék a Részes Felek Konferenciáin (COP) 1998-2007 között tárgyalt vállalásaikat:
A kulcskérdések közül sem a szükséges kibocsátás-csökkentési célokról, sem a fejlődő országok megfelelő támogatásáról, de még a szén-dioxid kibocsátás csökkentésének összehasonlítási alapjául szolgáló bázisévről sem sikerült megállapodni. A tudósok és civil szakértők szerint a Kiotóban 1997-ben elfogadott 5,2%-os helyett globális szinten legalább 40%-os kvótacsökkentésre lenne szükség, ennek elérése pedig lényegesen kisebb költséggel járna, mint amennyit a 2008-ban kezdődött pénzügyi-gazdasági válság nyomán a monetáris rendszer stabilizálására költöttek a kormányzatok. A civilek és a fejlődő országok csoportja (G77) szerint pénzintézetek, biztosítók és autógyárak megmentésére érdekes módon van pénz, a százmilliók életét veszélyeztető éghajlatváltozás megfékezésére viszont nincs.
Az afrikai országok ernyőszervezetének nyilatkozata szemrehányó stílusban íródott: a koppenhágai kudarc egyértelmű állásfoglalás a világ döntéshozói részéről. Az afrikai államok tárgyalási pozíciója nem változott a 2009. novemberi, barcelonai klímatárgyalásokon tapasztalthoz. Nem felelősei, nem is alakítói, inkább csak elszenvedői a folyamatoknak. A tehetetlenség érzése miatt még az is felvetődött az afrikai küldöttekben, hogy egyszerűen bojkottálják a tárgyalásokat.
Az afrikai kontinenst különösen érzékenyen érinti a klímaváltozás, a száz legsérülékenyebb ország több mint fele Afrikában található. Kiemelten veszélyeztetett térség a Száhel-övezet, melynek ökológiai egyensúlya a hetvenes években bomlott meg annak következtében, hogy a csapadék mennyisége radikálisan csökkent és csökken azóta is. A sivatagosodás, az édesvízhiány, a tavak és folyók vízszintjének apadása, a szélsőséges időjárási körülmények az emberi gazdálkodás fenntarthatatlansága mellett javarészt a klímaváltozásnak köszönhetőek. Különösen fura ezt kimondani akkor, amikor az afrikai országok – az iparilag fejlett Dél-afrikai Köztársaság kivételével – az összes károsanyag-kibocsátás 3,2%-áért felelősek.
Fontos kiemelni, hogy a fejlődő országok klímavédelmi „felzárkóztatása” a fejlett világ elemi érdeke. Nem csupán méltányossági és humanitárius szempontból van szükség segítségnyújtásra, rideg tények irányíthatják a fejlesztési-támogatási döntéseket. Egyes előrejelzések szerint Európát és a nyugati világot az elkövetkező két évtizedben klímamenekültek millióinak áradata érheti el, ez pedig beláthatatlan gazdasági-társadalmi következményekkel járna. Ennek megakadályozásához arra van szükség, hogy a fejlett országok hatékony lépéseket tegyenek a klímaváltozás negatív következményeinek csökkentése érdekében. Mindenekelőtt vállaljanak anyagi felelősséget (Koppenhágában a 140 milliárd dolláros segítségnyújtási paktum helyett 30 milliárdot fogadtak el) és teljesítsék a Részes Felek Konferenciáin (COP) 1998-2007 között tárgyalt vállalásaikat:
- építsék ki a tiszta technológiák használatához nélkülözhetetlen kapacitásokat;
- alakítsák ki a várható klímaproblémák elleni védekezés helyi infrastruktúráját;
- a rendkívül sérülékeny gazdaságokat (elsősorban mezőgazdaságokat) diverzifikálják.
Mezőgazdasági szakemberek, gazdasági szakértők százai foglalkoznak azzal, hogy felkészítsék az afrikai termelőket: alkalmazkodjanak a változó időjárási, hőmérsékleti körülményekhez. Ehhez azonban meg kell teremteni a financiális és technológiai feltételeket. Etiópia, Ghána, Tanzánia és Kenya mintha előrébb tartana a reformok terén. A FAO és egyéb fejlesztési szervezetek által irányított ún. FARM-Africa program bevezetése ezekben az államokban már megkezdődött. A projekt lényege, hogy a helyi közösségek felkészítésével segítsen megteremteni a fenntartható és alkalmazkodó mezőgazdasági termelés és állattartás alapjait. Az átgondolt gazdálkodás várhatóan feleslegeket fog eredményezni, ezáltal indulhat be a fenntartható lokális kereskedelem, és biztosítható az állandó élelmiszerellátás.
Természetesen a szubszaharai térségben élő emberek 80%-ának munkát adó mezőgazdaságban végbemenő reformok mellett számos átalakítás történik az ipari szektorban is, főként a fejlett országok által finanszírozott tiszta fejlesztési mechanizmus (CDM) keretében. A folyamat azonban még mindig lassan halad, és amennyiben a 2011-es mexikói klímacsúcson nem születik egyezség a nagy kibocsátók között, úgy egyre nehezebb helyzetbe kerülhetnek az ökológiai katasztrófától fenyegetett afrikai országok is.
A cikk megjelent: Kitekintő.hu
