Ismerd meg velünk Afrikát, a sokszínű kontinenst!

felhasználó jelszó belépés
elfelejtette jelszavát?

• szerkesztőség
• publikon kiadó
• partnereink

Élete: 1892. július 23-án látta meg a napvilágot Tafari Makonnen néven. Édesapja II. Menelik császár főtanácsadója és Harar tartomány kormányzója volt. A jó körülmények között nevelkedő gyermek kivételes tudására és tehetségére a császár is felfigyelt, mindenben támogatta előmenetelét. 1907-ben az akkor mindössze 15 éves Makonnent Sidamo kormányzójává nevezték ki. Fiatal kora ellenére sikerült kézben tartania a tartomány ügyeit, haladó, modern politikát folytatott szorgalmazta a feudális rendszer lebontását. A ranglétrán még feljebb lépve 1911-ben feleségül vette az uralkodó lány unokáját.

II. Menelik 1913-as halálakor fiú unokája, Jusza vette át a hatalmat, azonban megbízhatatlansága és iszlám kötődése miatt hamar népszerűtlenné vált a többségében keresztény országban. Makonnen sem szimpatizált sógorával, bekapcsolódott a császár eltávolítása érdekében szerveződő ellenállói kör munkájába, mely 1916-ban végül is sikerrel járt. Jusza bukása után lánytestvére, Zauditu vette át az ország vezetését, Makonnen, mint férj trónörökössé lépett elő és felvette a Rasz (herceg) előnevet.

A képviselendő politikáról teljesen más nézeteket vallott, mint neje, a reformista nemzedék vezéralakjaként, számos esetben került összetűzésbe a császárnő konzervatív nézeteivel.  Önálló politizálása eredményeként 1923-ban elérte, hogy Etiópiát felvegyék a Népszövetségébe. Európai körutazásai során ellátogatott Rómába, Párizsba és Londonba, a világban önmagát megismertetve Etiópia tényleges uralkodójaként lépett fel.

1928-ban elérte, hogy az uralkodónő négussá (királlyá) nevezze ki. A kettejük között fokozódó belpolitikai-hatalmi viszály végül Zauditu halálával oldódott meg. Egyes feltételezések még azt sem tartották kizártnak, hogy a császárnőt Makonnen mérgeztette meg, mindenesetre a hivatalos verzió szerint Zauditu halálát influenza-szerű láz és diabétesz okozta.

Tafari Makonnen 1930. november 2-án Hailé Szelasszié („a Szentháromság hatalma”) néven császárrá koronáztatta magát. 1931-ben elfogadtatta az ország első írott alkotmányát. Intézkedései amellett, hogy nagy népszerűségnek örvendtek, a központi kormányzat megerősítését is szolgálták. Iskolákat, kórházakat létesített, fejlesztette a rendőrséget, valamint fokozatosan felszámolta a feudális adókat, a korábbi kvázi hűbéri rendszert, azzal minden tekintetben az államot, illetve annak vezetőjét – vagyis önmagát – a hatalom kizárólagos birtokosává megtéve.

A nagyhatalmi álmokat dédelgető Mussolini 1935. október 3-án megtámadta Etiópiát. A lándzsával és nyíllal védekező etiópok ellenállását Hailé Szelasszié vezette, az olasz hadsereget ugyan sikerült megállítaniuk, azonban a Vörös-tenger mentén fekvő abesszíniai országrész elbukott. 1936 májusában Szelasszié saját biztonsága érdekében emigrációba távozott. Megfordult többek között Jeruzsálemben és Genfben is, Svájcban sikerült elérnie, hogy a Népszövetség agresszornak minősítse Olaszországot a megszállásért. 

A II. világháború kitörése után brit segítséggel sereget szervezett Szudánban, majd 1941-ben hazatérve kiűzette az olasz seregeket, és hatalmát stabilizálva újraegyesítette az országot. Az abesszíniai (később eritreai) országrész visszacsatolását a Népszövetség is jóváhagyta.

Az ötvenes évek során népszerűsége rohamosan csökkent, Etiópia egyre komolyabb gazdasági-társadalmi gondokkal kényszerült szembesülni. 1960-ban a hadsereg és rendőrség sikertelen puccs-kísérletet hajtott végre Szelasszié ellen, a császári seregek csak véres csata árán tudták megvédeni hatalmát. A válságok közepette Szelasszié megpróbált átfogó reformokat bevezetni, az 1970-es évek végére azonban tovább súlyosbodott az éhínség, a szegénység. A hatalom tehetetlensége újabb puccskísérlethez vezetett: 1974-ben a hadsereg egy része ismét csak fellázadt, ezúttal azonban meg is fosztották az uralkodót trónjától.

Hailé Szelasszié 1975-ben hunyt el, hivatalos információk szerint „természetes” okok következtében, korábbi prosztata műtétje okozott különböző, végzetesnek bizonyuló komplikációkat. Kezelőorvosa visszautasította ennek valószínűségét, máig élnek olyan elképzelések, melyek szerint katonai parancsra egyszerűen megfojtották.

Holttestét ismeretlen helyre temették. Egyes feltételezések szerint 1992-ben ugyan megtaláltak maradványait a palota latrinája mellé elásva, sokan azonban máig kételkednek abban, hogy ténylegesen Szelasszié földi maradványait hantolták ki. Mindenesetre 2000. november 5-én hivatalos állami ceremónia közepette újratemették.