Idi Amin Dada
Születésének helye és ideje nem egyértelműen bizonyított, vélhetően az 1920-as évek közepén született az egyaránt ugandai Kobokoban vagy Kampalában. Édesapja korán elhagyta családjukat, édesanyja nevelte. Iszlám iskolát végzett, mellette napi munkákból élt. Életében gyökeres változást hozott az angol gyarmati seregbe való besorozása.
A hadseregben ugyan először csak szakács-segédként dolgozott, azonban gyorsan haladt felfelé a ranglétrán. A II. világháború során Burmában, majd a világégést követő dekolonizációs törekvések idején, Kenyában és Szomáliában harcolt a brit érdekekért. Kiváló katonai képességeinek köszönhetően 1953-ban őrmesterré léptették elő. Egy évre rá kitűntették az afrikai születésűek által a gyarmati hadseregben megkapható legmagasabb ranggal: altisztté nevezték ki.
Még ugyanabban az évben visszatért szülőföldjére, ott folytatta a katonai szolgálatát. Ekkor került napvilágra a nevéhez köthető számos botrány közül az első: a Turkana-mészárlás. Az ugandai hatóságok az ország északi részén kenyaiakat gyanúsított a marhaállomány elhajtásával. Idi Amin vezette azokat a csapatokat, melyek behatolva Kenyába kézre kerítették a feltételezett tolvajokat, akiket súlyosan megvertek-megkínozták, többeket kivégeztek, illetve élve eltemettek. 1963-ban Milton Obote, a függetlenedő Uganda első miniszterelnöke Amint nevezte ki a hadsereg helyettes-főparancsnokává, majd három év elteltével a fegyveres erők főparancsnoki posztjára. 1969-ben ismeretlen tettesek sikertelen merényletet követtek el Obote ellen, 1970 januárjában pedig szintén soha kézre nem került támadók meggyilkolták a hadsereg főparancsnok-helyettesét, Amin egyedüli potenciális riválisát. Csak évekkel később derült rá fény, hogy mindkét akció mögött Amin, és az ő hatalomvágya, pozícióféltése állt. Obote felismerve ennek tényét leváltatta Amint, és adminisztratív feladatokra rendelte vissza. 1971. január 25-én Amin, értesülve arról, hogy Obote letartóztatását tervezi, puccsot hajtott végre. A viszonylag csendes hatalomátvételt több nagyhatalom, valamint a lakosság is lelkesedéssel fogadta. Amin a korábbi rendszert korrupcióval és a demokrácia elnyomásával vádolta. Rádióbeszédében ígéretet tett a titkosrendőrség feloszlatására, a politikai foglyok szabadon bocsátására, valamint gazdasági reformok bevezetésére és a demokratikus politikai rendszer helyreállítására. Közben önmagát elnökké és a hadsereg főparancsnokává nevezte ki, a reformok megvalósulásáig „ideiglenes” katonai kormányzás bevezetéséről döntött.
Korábbi ígéreteivel ellentétben azonnali parancsot adott ki az Obotéhoz lojális tisztek és katonák kivégzésére, egy év alatt a kilencezer fős katonaság kétharmadát megölette. 1972-ben Ugandát hivatalosan is a „feketék országává” nyilvánította. Az állítása szerint álmában megjelenő Isten utasítására kiűzette az országban élő több tízezer indiait és pakisztánit, mondván szabotálják Uganda gazdasági felemelkedését. Az események nyomán több állam is tiltakozását fejezte ki, Nagy-Britannia és Izrael fegyverembargót hirdettek az afrikai országgal szemben. Amin mindezek hatására „szocialista” fordulatot vett, a Szovjetunióhoz, valamint Líbiához kezdett közeledni. Párhuzamosan iszlám identitására visszatalálva megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel, katonailag is támogatta az 1973-as arab agressziót a zsidó állam ellen, később pedig anyagi, fegyveres és erkölcsi segítséget nyújtott a Palesztinai Felszabadítási Szervezet számára. Egyúttal rendeletet adott ki az országban lévő brit vagyon lefoglalásáról.
Hatalmának megerősítése érdekében egyre nyíltabb terrorhoz folyamodott. Bárkit kivégeztetett, akiről azt gondolta szervezkedik ellene, Obote reaktiválásán fáradozik. A különböző források 300 és 500.000 közé becsülik az áldozatok számát. A kivégezettek között diplomaták, bírók, politikusok, tudósok, katolikus vallásúak, orvosok, bankárok és újságírók is nagy számban voltak. Néha egész falvak lakosságát tűntették el nyomtalanul, a holttesteket sokszor a Nílusba dobálták. Amin jelentősen növelte a hadsereg létszámát, valamint a katonai költségvetést is, közel 18.000 fős biztonsági erőt hozott létre.
A folyamatosan nyilvánosságra kerülő történések nyomán az Egyesül Államok is leállította Uganda segélyezését. Amin 1975-ben örökös elnökké nyilvánította magát, majd nem sokkal később már más összefüggésben került újra a nemzetközi élet középpontjába. Palesztin és német terroristák 1976-ban eltérítették az Air France Párizs-Tel Aviv menetrendszerinti járatát, Líbiában nem kaptak leszállási engedélyt így tovább haladtak dél felé, végül Amin biztosítása mellett az ugandai Entebbében landoltak. Az izraeli utasokat elkülönítették, a többi túsz többségét szabadon engedték. Tel Avivban kommandós mentőakció indításáról döntöttek, az éj leple alatt földet érő ejtőernyősök Amin Mercedes gépkocsijának másával és ugandai felségjelű teherautókkal hajtottak a reptérre. Az előzetes vesztesség kalkulációkhoz képest a rajtaütés mindenképpen sikerrel járt, három túsz mellett az akció parancsnoka, Joni Netanjahu (a későbbi izraeli miniszterelnök bátyja) vesztette életét. A gépeltérítők mindegyikét, valamint számos ugandai katonát a helyszínen likvidáltak a kommandósok. Amin az őt ért sérelemért bosszút állva, kivégeztette az egyik, sebesülése miatt a gépről a közeli kórházba átszállított izraeli túszt.
Az entebbei terrorincidens, valamint annak nyílt támogatása miatt számos ország szakította meg diplomáciai kapcsolatait Ugandával. Az ugandai diktátor szemében Izrael mellett fő ellenségnek számító britek hasonló lépésére válaszul, Amin a „Brit Birodalom Meghódítójának” nyilvánította magát. 1977-ben hatalmának megdöntésére irányuló összeesküvés vádjával meggyilkoltatta az ugandai anglikán érseket. Később az angolok elleni provokációképpen, esetleg eluralkodó tébolyultsága miatt, felvette a „Skócia királya” címet.
1978-ban drasztikusan visszaesett a kávé világpiaci ára, mely az amúgy is csődszélén álló Ugandát teljes gazdasági pusztulásba taszította, lévén fő exportcikke, egyetlen jelentősebb bevételi forrása vált napok alatt értéktelenné. Az ország délnyugati térségeiben lázadások törtek ki, Amin gondjait pedig tovább fokozta, hogy a korábban feltétlen támogatónak bizonyuló Líbia is kezdett távolodni tőle.
Az aktuális válság leküzdése érdekében, Amin a társadalomintegráló célzatú háborút indított. A megtámadott Tanzánia ellen a lázadók felfegyverzése, biztos hátországgal való ellátásuk volt a vád. A tanzániai hadsereg, amelyben egyébként rengeteg emigrált ugandai is harcolt, azonban visszaverte a támadást, sőt, némi ruandai segítséggel ellenakcióba is lendült. 1979. április 11-én a tanzániai csapatok bevonultak Kampalába és megdöntötték a diktatúrát. Amin Líbiába menekült, azonban sokáig ott sem maradhatott, így előbb Irakba, végül Szaúd-Arábiába utazott tovább. A szaúdi kormány havi 1400 dolláros életjáradékot, valamint szolgálókat, sofőröket és autókat biztosított számára, cserébe Aminnak azonban fel kellett hagynia politikai tevékenységével, a visszatérés tervének szövögetésével.
A diktatúra megbuktatásakor 200 százalékos volt az infláció Ugandában, az államadósság elérte 320 millió dollárt. Az utódként visszatért elődre, Milton Obotéra minden szempontból Afrika egyik legválságosabb országa maradt.
Amin Szaúd-Arábiában élte le élete hátralévő részét. 1989-ben ugyan megpróbált visszatérni Ugandába, de Zaire (a mai Kongói Demokratikus Köztársaság) területén felismerték a hatóságok és kiutasítottak az országból. 2001-ben immáron hivatalosan újra bejelentette, hogy vissza kíván térni hazájába, melyet az ugandai kormány nem utasított el, azonban leszögezték az országhatár átlépésének pillanatában letartóztatják és bíróság elé állítják korábbi tetteiért. Ennek hatására Amin elállt szándékától, 2003-ban Szaúd-Arábiában hunyta le végleg a szemét.
