mobutu sese seko
Afrika történetének egyik legvitatottabb megítélésű államfője Mobutu Sese Seko volt, aki több mint harminc évig uralta Kongó, illetve később Zaire elnöki posztját. Nevéhez fűződik a „kleptokráciaként” emlegetett állami korrupciós rendszer kialakulása, a társadalom politikai és gazdasági jogfosztása, ugyanakkor a súlyos konfliktusokkal sújtott Kongó konszolidálása, a belső etnikai és hatalmi villongások elfojtása. Mobutu a hidegháború forgatagában kényes, de stabil szövetségese volt a nyugati világnak, a bipoláris rendszer megszűnte után azonban diktatúrájának további fenntartása erkölcsi terheket rótt a korábbi „barátok” vállára. Ahogyan Mobutu mondta: „Én voltam a hidegháború utolsó áldozata.”
A zairei államfő Joseph-Désiré Mobutu néven látta meg a napvilágot 1930. október 14-én, Lisalában az akkori Belga-Kongó területén. Édesapja, Albéric Gbemani szakácsaként dolgozott, édesanyja, Marie Madeleine Yemo cselédlány volt egy kétes hírű szállodában. A bácsikájáról elnevezett Mobutu nyolcéves korában vesztette el apját, neveltetéséről elsősorban a lisalai bíró, apja korábbi munkaadójának felesége gondoskodott. Tanulmányait a fővárosban, Léopoldville-ben kezdte, majd később Coquilhatville-be, az egyik nagybátyjához került, ahol a helyi katolikus iskolában tanult. A jó fizikumú Mobutu különösen a sport területén volt eredményes, ugyanakkor szorgalmának és tehetségének köszönhetően rövidesen az iskola újságírói közé is bekerült. Tanulmányait végül egy szerelmi kalandból fakadó hosszú kimaradás miatt kellett félbeszakítania, amikor büntetésképpen besoroztatták a hadseregbe. Később azonban azt nyilatkozta, hogy e szigornak köszönhette legkedvesebb éveit, melyek következtében teljesen új fordulatot vett élete. Mobutu őrmesteri rangig vitte a hadseregben, a szolgálat mellett, amikor csak tehette, olvasott, tanult, képezte önmagát, így végül hivatásos újságírói oklevelet szerzett.
1956-ban szerelt le, majd a fővárosi L’Avenir című hetilapnál kapott állást. 1958-ban Belgiumba utazott, ahol tudósítóként dolgozott a világkiállításon, valamint tanulmányokat kezdett egy brüsszeli újságíró iskolában. Külföldi tartózkodása alatt, illetve hazatérte után Mobutu több fiatal kongói értelmiséggel is barátságot kötött, akik egyre hangosabban képviselték a nacionalizmus, a már zajló dekolonializmus eszméit. Új ismerősei közt volt Patrice Lumumba, a felszabadítási célokat kitűző Kongói Nemzeti Mozgalom vezetője, mely kezdeményezésnek Mobutu is részesévé vált. Kettejük barátságából bizalmi szövetség fejlődött, Mobutu a későbbi miniszterelnök személyes tanácsadójává vált. Ugyan több történész is azt állítja: Mobutu valójában a gyarmatosítók informátora, manipulátora volt Lumumba mellett, e feltevésekre azonban máig nem találtak egyértelmű bizonyítékokat.
Mobutu a Belgiumban zajló függetlenségi tárgyalásokon Lumumba titkáraként vett részt, majd az 1960. június 30-án kikiáltott önálló kongói államban a hadsereg vezetőjévé nevezték ki. A gazdag ásványkincs és természeti erőforrás tartalékokat hátrahagyni nem akaró gyarmatosítók rövidesen belpolitikai krízist gerjesztettek Kongóban azzal, hogy implicite támogatták Katanga és Kivu, a legértékesebb tartományok szeparatista törekvéseit. A helyszínre érkező európai, főként belga békefenntartók valójában a kolonizáció burkolt formájának fenntartásáért tevékenykedtek. Patrice Lumumba, Kongó miniszterelnöke hallani sem akart az állam feldarabolásáról, politikája a nyugati világ mesterkedései miatt egyre inkább a Szovjetunió felé orientálódott, mely konfliktust szült közte és az állam elnöke, Joseph Kasavubu közt. Mobutut, mint vezérkari főnököt, hol a kormányfő, hol pedig az államfő szólította fel a másik letartóztatására, miközben hatalmas nyomás nehezedett rá a nyugati világ részéről is. A körülményeket értékelve Mobutu belátta, ha passzív marad, rövidesen elveszti pozícióját, lévén a katonák fizetését elsősorban Belgiumból, Franciaországból és az Egyesült Államokból folyósították, vagyis a velük való konfrontáció egyben a hadsereg szétzilálását is jelentené. Mobutu döntött és lépett: 1960. szeptember 14-én puccs vádjával letartóztatta, és házi őrizetbe záratta Lumumbát korábbi barátját, Kasavubut pedig megerősítette posztján.
A belviszályok azonban nem akartak csendesülni, még akkor sem, amikor Katanga és Kivu tartományok urát, Moise Tshombét nevezték ki kormányfőnek. A destabilizálódó körülmények közepette Mobutu 1965. november 25-én mind a miniszterelnököt, mind pedig az államfőt eltávolítatta egy vértelen puccs során. Hatalmát megerősítendő feloszlatta a parlamentet, felszámoltatta a politikai mozgalmakat, megszüntette a tartományai autonómiákat, vagyis minden hatalmat a saját kezében összpontosítva egy centralizált, depolitizált államrendszert alakított ki. 1967-ben megalakult a Forradalom Népi Mozgalma, mely a kilencvenes évekig az egyetlen legális politikai szervezet volt az országban. Feladata elsősorban nem is politikai jellegű volt, sokkal inkább az államfő népszerűsítése, a lakosság Mobutu iránti tiszteletének növelése. A hivatalos politika sem a nyugati, sem a szocialista tömb irányába nem mozdulhatott el, Mobutu, mint az állam „Második Nemzeti Hőse” az általa eltávolított, majd később tisztázatlan körülmények között meggyilkolt példakép, Lumumba nacionalizmusát kívánta követni.
Hatalmának kiépítésekor számos ellencsoporttal számolt le, a politikai ellenzék mellett a szakszervezetekkel és a regionális-etnikai közösségekkel is. A súlyos atrocitások, ítélet nélküli kivégzések, meghurcoltatások, szadista kínzások és fenyítések azonban nem vezettek diktatórikus hatalmának teljes megszilárdításához. Ennek felismerése nyomán Mobutu egyre nagyobb hangsúlyt fektetett az állami korrupciós rendszer, a hatalmát biztosító vazallus csoportok kiépítésére. Az újra induló gazdasági termelés, a különböző ércbányák megnyitása, valamint a „hűbéri” ültetvények kiterjesztése jövedelmező alapot teremtett a „kleptokráciaként” emlegetett rendszer működéséhez.
A gyarmatosítás maradványaival való teljes leszámolás érdekében Mobutu 1971 októberében kikiáltotta a Zairei Köztársaságot, betiltatta a keresztény nevek használatát, valamint teljes – az öltözködésre, vallási szertartásokra, nyelvhasználatra vonatkozó – kulturális afrikanizálódást rendelt el, önmagát Mobutu Sese Seko Kuku Ngbendu Wa Za Bangára neveztette át. Nacionalista politikájának alappillérévé vált a természeti erőforrások, valamint az azok kitermeléshez használt eszközök államosítása, mely nyílt „hadüzenet” volt a nyugati világ szemében. Az azonnali törést és Zaire szovjetorientálódását elkerülendő Washington, Brüsszel és Párizs hajlandó volt egyezkedni a személyi kultuszát és magánvagyonát építgető Mobutuval. Az adott külpolitikai helyzetben (baloldali előretörés Angolában és Mozambikban) mindennél fontosabb volt Zaire „szövetségben tartása”, melyet az Egyesült Államok közvetlen, illetve a Nemzetközi Valutaalapon keresztül jutatott közvetett anyagi folyósításokkal is nyilvánvalóvá tett. Mobutu a lakosság nyomorát használta zsarolási potenciálként a Nyugattal szemben, mondván, ha nem hajlandók segíteni a problémák leküzdésében kénytelen lesz a Szovjetunióhoz, vagy Kínához fordulni. Persze mindenki jól tudta, hogy a zairei diktátor önmagára és hatalmát biztosító vazallusaira költi a nemzetközi segélyeket, miközben az ország számos területén éheztek az emberek, tombolt a bűnözés, rabszolgamunkával zajlott a kitermelés és százával szedte áldozatait az AIDS.
A hidegháborús ellentétek hirtelen feloldása alapjaiban ingatta meg Mobutu hatalmát, többé nem volt szükség a véreskezű diktátora. A nemzetközi átrendeződés változásokat indukált Zairéban is, az addigi egypártrendszer Mobutu-párti és Mobutu-ellenes kétpártrendszerré alakult. A ruandai polgárháború során a hutukat nyíltan támogató politikája miatt, növekedett a környező államok ellenszenve is a zairei rendszerrel szemben. 1996-ban már fegyveres harcok dúltak Zaire keleti részén, a Mobutu-rezsim folytatta a tuszik erőszakos kitelepítését, miközben az erősödő belső ellenzék szövetségre lépett a be-betörő ugandai és ruandai katonákkal. 1997. május 16-án a rendszerellenes felkelőknek sikerült elfoglalniuk a fővárost, a már régóta betegeskedő Mobutu Togóba, majd onnan Marokkóba menekült.
Források, bővebb információk:
Kép: forrás
Kapcsolódó ország:
Kongói Demokratikus Köztársaság (volt Zaire)
Marokkó
Ruanda
Togó
Uganda
