Reggel 8-kor ébreszt előzékeny vendéglátónk, a fesztiválon önkéntesként dolgozó informatika szakos egyetemista, Tuli. Mint később megtudtuk, neki nem kevés utazással járt, hogy eljött értünk a diákszállásra, de társával, a vékony Ismaellel rendkívül előzékenyek, minket a két magyart, és két norvégiai kollégánkat reggelizni visznek egy közeli büfébe. Ez egy drágább büfé a kampuszon, ezt jelzik is kísérőink, de mi is rájöhetünk, mert rendre egyetemi oktatónak látszó helyi és főleg amerikából érkező, a szuahéli-nyelvet tanító nyári egyetemen részt vevő fiatalok közé ülünk le. A műanyag székek és asztalok fölött Pilsener Urquell reklámot fedezni fel, a Coca-Cola éttermi kiszerelése itt 3,5 deciliter (klasszikus, üvegből készült üvegben). A 3-4 fajta választható falatka közül az egyiket szinte teljesen azonosíthatjuk az otthoni fánkkal (annyi különbséggel, hogy ez rizslisztből készül, de ízéhez ez nem ad hozzá, és el sem vesz abból), de van fűszeres hússal töltött és palacsintára hasonlító is.
 

Két helyi barátunk közül Tuli az, aki vállalja hogy a négy európait körbekalauzolja Dar Es Salaamban. Tapasztalataink szerint szinte minden helyi egyetemista nagyon kényes arra – és ki nem így viselkedik távolról jött vendégekkel ? -, hogy a tanzániai főváros szebbik arcát mutassa meg nekünk, de Tuli nem röstelli a nagyváros kopott vagy ijesztő részeit sem, amiért nagyon hálásak vagyunk neki. Több átszállással közlekedünk, iránytaxikkal, amik többnyire átalakított Toyota-kisbuszok, megtöbbszörözött ülés-számmal, és annál is több utassal. Egy út többnyire 300 shillingbe (0,2 dollárba) kerül, de a pénzéhes kalauzok eleve csak tele indítják el a buszokat, amik így az első megállók után már erősen túlzsúfoltak. Illeszkedik azonban a megoldás a tanzániaiak sokat tapasztalt vágyához az egyenlőség iránt, az iránytaxin együtt préselődik idős és öreg, nő és férfi, muszlim és keresztény, egyetemista és koldus.

Tuli alaposan megmutatja a legnagyobb tanzán város központját: magas és prosperáló, de elhagyott és üresen álló épületeit is egyaránt. A járókelők közül szinte minden sarkon kilép egy-egy érdeklődő férfi, aki alaposan kezet szorít velünk, érdeklődik a felől hogy vagyunk, honnan jöttünk, és tetszik-e nekünk Tanzánia. Az európai ember először távolságtartással fogadja az idegenek közeledését, de könnyű elfogadni a szokást, könnyen és kellemesen szóba lehet elegyedni szinte mindegyik érdeklődővel. Van köztük, aki futball-rajongása miatt természetesen ismeri Magyarországot, sokaknak az Osztrák-Magyar Monarchiáról vannak iskolai emlékei, de mindenki őszintén érdeklődik, kik vagyunk, mi a véleményünk.

Nagyon hálásak vagyunk Tulinak, amiért egy esti mulatság miatt azt mondja, neki haza kell ugrania lakásába tiszta ruháért, és amiért megkér minket, tartsunk vele, látogassuk meg a lakását. Az egyik csomóponttól néhány megállónyira fekvő szegénynegyedben földszintes házak apró lakásain osztoznak a bérlők, Tuli például két társával lakik egy a mi fogalmaink szerint másfél szobás, komfort nélküli lakásban úgy, hogy 15 dollárnyi bérletet fizet egy hónapban. Otthona szegényes, mégis barátságos, de mindenek előtt őszinte és hiteles. Berendezése hiányos, egy lerobbant számítógépből, egy ülőgarnitúrából és dohányzóasztalból áll, de vendéglátónk szívélyes, láthatóan büszke, és pedagógusként dolgozó lakótársával együtt végtelenül vendégszerető. A környék utcáin játszó kisgyereket hosszan bámulnak minket, a négy európai férfit, sokan próbálnak kereskedni, de még többen viselkednek előzékenyen, aktívan érdeklődően.
 

A helyiek is tudják, hogy nagyon előzékenyek, hosszasan fognak kezet, sokat kérdeznek rólunk, hazánkról, majd Tanzániáról (ebben a sorrendben). Mi rendre megnyugtatjuk őket, hogy Tanzánia nagyon szép, nagyon érdekes, lenyűgöz minket, hogy először vagyunk itt, de Afrikában is, és hogy Magyarország is szép ország. Néhány igazán érdeklődő egyetemista lesz csak az, aki ebben nem törődik bele, de igazán kíváncsi arra, európai szemmel nem embertelenek-e a túlzsúfolt iránytaxik, nem szembetűnő-e a város sok pontján a nyomor. Később halljuk, Tanzániában általános a sztereotípia, hogy éppen az ugandaiak azok, akik a legvéletlenebb, legrohanóbb találkozás során is részletesen végigkérdezik az érkezőt véleményéről, családja hogylétéről, sőt amikor egy egyetemi előadáson ez elhangzik, harsány és általános a derültség. Úgy tartják ugyanakkor, az északi szomszédban élő kenyaiak jóval kevésbé szívélyesek, náluk a protokollnak sokkal rövidebb „kikérdezés” a tartalma.